Eihort blogja

2 új Burzum lemez jön

2011-10-04T08:45:00.004+02:00

Az egyik november végén érkezik From The Depths Of Darkness címmel, és az alábbi borítóval és számlistával rendelkezik. Nem tudom, mi értelem újra felvenni ezeket a számokat, de remélem, Varg tudja mit csinál.

A másik elvileg jövőre jön ki Umskiptar címmel, de erről én még csak a heavymetal.hu-s interjúban olvastam.

Drowning The Light: The Land Of The Dead Sun EP (2011)

2011-10-02T10:11:00.011+02:00

Hammer Of Hate
01. Yearning Under the Winter Moon
02. Our Lands Stained in Blood
03. The Strigoi Rises...
04. North & South Unite
Hossz: 17:47

Az ausztrál black metal színtér nem tartozik a ismertebbek közé, talán a régóta árnyékba húzódó Abyssic Hate rémlik leginkább az országból, valamint az utóbbi időben a kritika tárgyául szolgáló Drowning The Light kezd kilépni a nemzetközi UG mezőnybe.

A banda zenéje nyers, sötét, de mégis dallamos, leginkább a francia Les Légions Noires zenekaraihoz (főleg a Mütiilation), valamint az újabbak közül a Satanic Warmasterhez, és úgy általában a Satanic Tyrant Werwolf-féle projektekhez tudnám hasonlítani. Az éjszaka kreatúráinak zenéje ez, nem meglepő módon több dal is a vámpírokról szól, de a Drowning The Light teljességgel elveti ezen lények romantikus oldalát, és a vérszopókat (nagyon helyesen) rothadó, velejéig romlott lényekként jeleníti meg, ami nélkülöz mindenféle emocionális megközelítést. Ezen túl helyenként az NS témákkal is kacérkodik a banda.

Az Azgorh által életre hívott banda tulajdonképpen egyszemélyes osztag, de az élő fellépéseken kisegítő zenészeket alkalmaz a banda feje, ezt az EP-t a legutóbbi finnországi koncerteken szereplő felállás segítségével rögzítette. A bookletben egyébként ki is fejezi nagyrabecsülését a finn közönség felé, bár azért sajnálom, hogy a szövegek helyett koncertfotók szerepelnek a füzetkében. Egyébként a Drowning The Light a Ordo Ater Anguis tagja, amely csoportosulás az ausztrál színtér szerintük igaz black metal bandáit tömöríti magába.

Az EP négy számot tartalmaz 18 percben, minden előzetes felkészítés nélkül robban be a nyitó Yearning Under The Winter Moon (a nagylemezeken szokásuk a többnyire totál fölösleges, hosszú szintis intrókkal húzni az időt). A hangzás teljesen alátámasztja a banda által megjeleníteni kívánt érzelmeket, hangulatot, kellően nyers, ódon, de mindent tisztán hallani. Azgorh éneke úgy szól, mintha a stúdióban méterekről ordította volna bele a mikrofonba, ettől a vokál kap egyfajta aláfestő szerepet, szinte észre sem veszi az ember amikor szól, szépen megbújik a háttérben, mint egy szinesítő hangszer (már csak azért is, mert szinte végig szól).

A Drowning The Light egyetlen jelentős hibáját tulajdonképpen tökéletesen bemutatja ez a kislemez: a csapat 2003-as alakulása óta 11 albumot és egy valag splitet, demót, EP-t jelentetett meg, 2007-ben például 4 nagylemez is kijött. Ez már önmagában is félelemre ad okot, és sajnos nem téved, aki azt gondolja, hogy a mennyiség a minőség rovására megy. Általában a következő a képlet: elindul az album, fasza, jó hangulat, jó dallamok, aztán fél óra után egyszer csak elfogy a szufla (mert ráadásul kábé egy óráig húznak egy-egy nagylemezt), és unalmassá válik az egész, az atmoszférából meg semmi se marad. Ez az EP csak 18 perc, de tökéletesen megfelel a fenti képletnek. A másodikként elhangzó Our Lands Stained In Bloodnál még azt mondja az ember, hogy ez az utóbbi idők legjobb kiadványa (ez a szám egyébként tartalmaz egy kő Absurd-riffet is), a The Strigoi Rises... már valamivel karcsúbb, a záró North & South Unite pedig dögunalom, különösen klisés a végén lévő üvöltés, ami a zene elhalkulása után is szól még pár másodpercig.
Ha feleennyi kiadványt jelentetne meg Azgorh, kiszórva a közepes témákat, máris egy kiváló banda lenne. Persze így is az élmezőnyben van, de közel sem tökéletes, amit művel.

8/10

Forgive Me: Last Drop Of Life (2010)

2011-10-01T14:18:00.007+02:00

Self-released/independent
01. January: Entrance for the Ending
02. Funerals of Birth
03. The Old Railway
04. Into the Shroud
05. Life=Nightmare
06. Springtime Depression (Forgotten Tomb cover)
07. My Wrecked Branch
08. December: Last Smile of Leaving
Hossz: 46:33

Jordánia nem az az ország, aminek különösebben követném a történelmét, az ott folyó eseményeket, eléggé meg is lepett, amikor szembesültem vele, hogy a Forgive Me innen származik (bár az egyik tag egyiptomi). Úgy tűnik, a black metal mindenütt felüti a fejét (egyébként a The Metal Archives szerint mindössze 26 banda játszik metalt ebben az országban).

A név és a borító megtekintése után szerintem senkit sem ér váratlanul, hogy kéttagú csapat depresszív black metalt játszik. A lemez maga egy végtelenbe tartó, kilátástalanságot sugárzó, szomorú gitárfolyam. A tempó végig lassú, többször teljesen leáll. Persze nem lehet kihagyni a Forgotten Tomb, Silencer nevek megemlítését sem, ha pedig még visszább akarunk tekinteni, akkor Burzum, Katatonia, hiszen ennek a stílusnak a gyökereit arrafelé kell kutatni. Az már más kérdés, hogy Vikernes zenéjének nem evilági, kozmikus nagyságát emberi szintre korcsosították le, és a legszégyenletesebb, leggyengébb emberi tulajdonságok megjelítőjévé változtatták, így számomra kérdéses, hogy az efféle bandák mennyire nevezhetők black metalnak. De ezt már mindenki döntse el maga.

A hangzás kimondottan jó, egy DSBM lemeznek így kell szólnia. Maga a lemez egy szintis intróval kezdődik, az első és utolsó szám elnevezése tulajdonképpen keretbe foglalja az albumot. Egyébként a hasonló bandáknak szokásuk, hogy egy-egy riffet 20 percen át játszanak, ilyesmi itt nem nagyon van, maga a lemez is "csak" háromnegyed órás, és egymástól elhatárolható, megkülönböztethető számokra van felosztva (köztük a Forgotten Tomb klasszikusának feldolgozásával). A legjobb talán a harmadikként elhangzó The Old Railway.

A banda elnevezésének hátteréről itt olvashattok.

7.5/10

Sarke: Oldarhian (2011)

2011-09-27T11:45:00.004+02:00

Indie Recordings
01. Condemned
02. Pilgrim of the Occult
03. Pessimist
04. Passage to Oldarhian
05. Flay the Wolf
06. Captured
07. Paradigm Lost
08. Novel Dawn
09. Burning of the Monoliths
10. The Stranger Brew
Hossz: 40:42

Nocturno Culto és Sarke újra támad, még pedig egy olyan anyaggal, ami stílusában miliméternyire sem tér el az első albumtól.

Jórészt középtempós, kimért, szikár thrash korong ez, némi blackes beütéssel. A szintetizátor mintha több helyen kerülne elő, mint legutóbb, de ez egyáltalán nem zavaró, talán csak a Paradigm Lost refrénje alatt vitték kicsit túlzásba a srácok. Most talán több gyors részt tartalmaz a lemez, de a Sarke velejét továbbra is az olyan számok adják, mint például a másodikként elhangzó Pilgrim Of The Occult. Egyébként a második felére kissé leül a lemez (elég lett volna most is "csak" nyolc szám), de a záró The Stranger Brew már hasonlóan gyilkos, mint a legutóbbi Dead Universe.

Nocturnoék továbbra is az old-school és a modern határmezsgyéjén egyensúlyoznak, szerencsére most sem buktak át egyik oldalra sem, aminek köszönhetően mindkét tábor érdeklődésére számot tarthat az Oldarhian. Ezen a lemezen nincs nagyon mit elemezni, ahogy a Sarke zenéjén sem. Első hallgatásra átjön minden, egyből tudod, hogy hozzád szól-e vagy sem.

8.5/10

Solus: Night Oblivion (Demo) (2010)

2011-05-01T10:30:00.011+02:00

NitroAtmosfericum Records
01. Eternal Tears of Moon
02. Metamorphosis Transylvaniae
03. Dream of the Giant
04. Night Oblivion
Hossz: 41:38

Az egyszemélyes Solus viszonylag új szereplő a black metal hazai palettáján. Eddig egy demót, két splitet (orosz bandákkal) és ezt a majd' háromnegyed órás ambient anyagot jelentette meg a "banda" mögött álló D (vagy régebbi nevén Chuckie Bolgh). Az első kiadványt leszámítva, ahol direktebb szerzemények is voltak (pl. Bathory: Born For Burning), Burzum-ihlette, melankólikus, kimérten hömpölygő, sötét hangulatot áraszt a formáció zenéje. Ambient számok a spliteken is voltak, jelen kritika tárgya pedig négy e stílusban szültetett dalt tartalmaz. Hatásként leginkább a Burzum Tomhet c. számát, illetve a Filosofem ambient tételeit tudnám felhozni. Persze Vikernes zsenialitásával nem ér fel a Solus, ám az is tény, hogy (szerencsére) semmi köze az idehaza is tenyésző nevetséges Guitar Pro szinti-hangszíneivel operáló, '80-as évekbeli számítógépes játékok aláfestő zenéjéhez hasonló "muzsikát" alkotó, magát ambientnek gondoló csapatokhoz.
Kellő hangulatban, megfelelő körülmények között igen komoly mediatív hatást tud gyakorolni az emberre az efajta zene. Nekem a harmadik és negyedik szám tetszik a leginkább, ezek rendelkeznek egy sajátos, fenyegető atmoszférával, ami túlmutat a szimpla erdőbe révedésen.
Lényegtelen, de azért megemlíteném még a kiadvánnyal kapcsolatban, hogy szerintem nem túl jó ötlet a CD-R-t DVD tokba rakni, mert értem én, hogy ezzel próbálja kompenzálni az orosz kiadó a gyári mivolt hiányát, de ez a megoldás azt a korszakot juttatja az ember eszébe, amikor még mindenki a keleti blokk autóival rendelkezett (mert nem volt más), de ennek ellensúlyozása képpen szarrá volt pingálva, csicsázva a karosszéria.

Egyébként a Night Obliviont követő idei kiadvány (egy split az elég sajátos zenét játszó, szintén orosz Ледяной Гром névre hallgató bandával) még elég friss, szinte csak most jelent meg, és ezen D visszatért a black metalhoz. Szerencsére mind a zenei oldal, mind a hangzás fejlődést mutat. Az új kazetta legjobb száma a félig ambient/félig black metal Obsessed By Lost Memories, szerintem a továbbiakban ezt a vonalat lenne érdemes tovább vinni. Persze ez még így sincs a hasonló zenét játszó Forest Silence szintjén, azonban a Solus a hazai black metal másodvonalának egy folyamatos javuló, egyre jobb kiadványokkal előrukkoló tagja. Ideje továbblépni a gyári CD-kre és kazettákra, mert ebből még valami nagyon jó is kisülhet.

7/10

Azahal - Juudas

2011-04-28T13:57:00.001+02:00

Belphegor: Blood Magick Necromance (2011)

2011-04-27T10:21:00.007+02:00

Nuclear Blast
01. In Blood - Devour This Sanctity
02. Rise To Fall And Fall To Rise
03. Blood Magick Necromance
04. Discipline Through Punishment
05. Angeli Mortis De Profundis
06. Impaled Upon The Tongue Of Sathan
07. Possessed Burning Eyes
08. Sado Messiah
Hossz: 40:42

Az osztrák black-death (pénzcsináló?) gépezet legutóbbi lemeze nem győzött meg teljesen. Most ne feszegessük, hogy mennyi létjogosultsága van a nagyívűség maszkja mögé rejtett primitív szövegekkel operáló, rossz értelemben klisés zenének, amely a kidolgozott stúdiómunka révén megpróbálja elhitetni a hallgatóval, hogy valami komoly, gonosz, apokaliptikus művet hall.
Ez persze nevetséges gondolat, de most ne törődjünk vele, nézzük, hogy mit nyújt a Blood Magick Necromance:

A lemez megjelenése előtt beszéltek mindenről, eddigi legjobb hangzás, X. (híres szobrász) által készített szobor a borítón, Y. és Z. (híres művészek) előtti tiszteletadás a klip. Ez mind szép és jó (na nem a klip), csak épp az a baj, hogy a zene meg már évek óta romlik.
Standard gyorsuló szerzeménnyel nyit a lemez, majd másodikként hallhatunk egy jó dallamokkal is felszerelt, ám túlnyújtott, unalomba fulladó tételt (Rise To Fall And Fall To Rise). Még ehhez képest is hatalmas minőségi romlás a címadó, gagyin eltorzított énekkel és tucat death-riffekkel, amit ráadásul hét percen át kell hallgatni. Az ezt követő Discipline Through Punishment viszont meglepően jó, vonszolós, fülbemászó refrénje első hallásra rögzül. Az Angeli Mortis De Profundisban a sebesség is visszatér, de a mosoly az arcomra nem (bár az sem biztos, hogy egyáltalán rajta volt valaha is a lemez hallgatása alatt), ugyanis nem hallom azokat a jó riffeket, amik a Belphegor nevetséges külsőségeinek, "mondanivalójának" negligálását vonták maguk után a múltban. A klipes Impaled Upon The Tongue Of Sathan is elég közepes, a Possessed Burning Eyes viszont a lemez egyik legjobb dala, itt el is éri a csapat a célját, ugyanis a szám alatt végig apokaliptikus víziók gyötrik elkárhozott lelkem. A záró Sado Messiah sem rossz, viszont itt hiányolom a már legutóbb is elmismásolt epikus zárást.

Nem történt stílus váltás, vagy ilyesmi, egyszerűen csak egyre gyengébb a Belphegor. Persze a mainstream black/death-fanok szeretni fogják a "dinamikus hangzás" meg a sok blastbeat miatt, de ez nekem édes kevés.

6.5/10

Xasthur: Portal Of Sorrow (2010)

2011-04-11T08:11:00.011+02:00

Disharmonic Variations
01. Portal of Sorrow
02. Broken Glass Christening
03. Shrine of Failure
04. Stream of Subconsciousness
05. Karma/Death
06. Horizon of Plastic Caskets
07. Mesmerized by Misery
08. This Abyss Holds the Mirror
09. Mourning Tomorrow
10. Miscarriage of the Soul
11. Obeyer's of Their Own Deaths
12. Released From this Earth
13. The Darkest Light
14. Hiver de Glace
Hossz: 57:53

A black metalt sokan, sokféleképpen értelmezték, de az újabb kori Egyesült Államokból származó bandák stílusa, zenei eszköztára elég sok pontban eltér az északi zenekaroktól, hogy az USBM rövidítés, mint megkülönböztető jelző valódi létjogosultsággal bírjon.

A Malefic által életre hívott Xasthur '95-ös megalakulása óta egy rakás albumot, splitet, EP-t jelentetett meg, ám a tavalyi lemez utolsóként volt aposztrofálva, így mindenképp eljött az ideje, hogy írjak valamit Amerika egyik leginkább a negatív érzelmekre aspiráló bandájáról. A Xasthur zenéje a black metal melankólikus, depresszív ágát képviseli, ám szó sincs egyszerű Burzum-koppintásról, noha egyértelműen Vikernes munkássága szolgáltatta a zene alapjait. Malefic lemezeit hallgatva nekem mindig egy rideg, sötét mocsár felett lebegő kísértet képe rémlik fel. Elborult, földöntúli, mérhetetlenül negatív érzések lengik be az összes szerzeményt. A gitárhangzás ennek megfelelően vékony, a szerzeményeknek megahatározó eleme a szintetizátor, az effektek használata (persze szó sincs "symphonic black metalról"). A mostani lemezen a rifek még annyi szerephez sem jutnak, mint régen, de amúgy tökéletesen bemutatja a Xasthur által megjelenített érzelemvilágot. Újdonság talán a női énekkíséret, ami rengeteg számban felbukkan. Szerintem kimondottan jót tesz a lemeznek, nem tolakodó, nem arcbamászó (ahogy maga a Xasthur zenéje sem), de szépen, a háttérben megbújva tovább erősíti a lemezt belengő elhagyatottság-érzetet. Mindez egyébként Malefic hangjáról is elmondható.

Hiába ez az utolsó lemez, még sincs hiányérzetem. A Xasthur szinte összes kiadványát hallottam, hallgatom, ám mégse tudnék túl sok mindent felidézni róluk. Jelen esetben ez azonban nem a szürkeséget jelenti, hanem azt, hogy ez az a fajta zene, ami észrevétlenül, láthatatlanul kúszik be az ember bőre alá, szívébe, és aztán sosem távozik onnan. A millió split, EP szerintem e tekintetben eléggé az elaprózása volt a Xasthur művészetének, ez tipikusan az a fajta zene, ami teljes hosszúságú lemezen tud érvényesülni igazán.

Kíváncsi vagyok, hogy Malefic milyen zenével fog elő állni ezután, de bármi is lesz, szerintem mérget vehetünk rá, hogy nem az élet napos oldaláról fog szólni.

8.5/10

Egy Varathron-interjú

2011-04-04T11:31:00.002+02:00

Az alábbi linken elérhető egy angol nyelvű interjú a Varathronnal, amiből túl sok újdonság nem derül ki, a frissen tervezett kiadványokat leszámítva. Ez viszont eléggé odabasz, ugyanis a 20 évvel ezelőtti klasszikus Necromantiával készített split megismétlését tervezik a srácok.

Qualm: Parasite EP (2011)

2011-03-31T10:34:00.007+02:00

01. Unsound
02. Escape
03. Downfall
04. Parasite
Hossz: 23:17

Az utóbi években viharos tempóban alakulnak kis hazánkban egyre újabb és újabb black metal zenekarok, de sajnos elmondható, hogy a jó zenét játszó csapatok száma nem nő ezzel arányosan. Több méltatlanul alulértékelt zenekar is van, ám ettől függetlenül tény, hogy sajnos kialakult egyfajta pejoratív értelemben vett "magyar black metal", ami alatt gyenge hangzású Darkthrone/Gorgoroth-kópia értendő, csapnivaló magyar szövegekkel (tudom, ezerszer lerágott csont, hogy a külföldi bandáknak sincs jobb szövege, de ami angolul még elmegy, az magyarul általában borzalmasan hangzik). Persze az újabbak között is vannak, akik minőségi produkciót tesznek le az asztalra (például a múltkorában általam is méltatott Vérzivatar), de ezekről a bandákról se mondanám, hogy túlzottan eltérnének a klasszikus értelemben vett black metal irányvonaltól. (Még talán a Veér, Kolp háza táján látni némi újdonságot.) Hogy mindez jó-e, döntse el mindenki maga, bebizonyosodott, hogy az ezerszer lerágott témákról is lehet új bőrt lehúzni úgy, hogy a produkció nagyon is élvezhető legyen (lásd IAC bandák), ráadásul úgy látom, egyáltalán nem biztos, hogy van-e egyáltalán igény idehaza bármiféle megújulásra.

A Qualm EP-je teljesen elüt mindattól, amit eddig magyar bandáktól hallottunk black metal címszó alatt. A négy számos, húsz perc fölötti hosszúságú kiadványon hallható zenét leginkább a Deathspell Omega és a Mayhem újabb albumaival tudnám kapcsolatba hozni, nyaktörő tempóváltások, kifacsart riffek. Néhol enyhe Voivod-ízt is érzek a gitártémákon. A zenekar (bizonyára több ember alkotja, mivel nemsokára élőben is fellépnek a Kistvaen előtt) teljesen a homályba burkolózik, egy subterrás híren kívül (ami a csapat minimál-honlapját linkelte, ahonnan egyébként a teljes anyagot le lehet tölteni) nem sok életjelet adtak magukról. Ezt mondjuk túlzottan extra dolognak nem mondanám, a bm szcénában egyáltalán nem ritka az ilyesmi., ráadásul szerintem a jövőben úgyis "ki fognak lépni a fényre".

Az azonban, hogy a zenét hallva eszembe nem jutna, hogy idehaza készült, még alapvetően nem erény, felmerül a kérdés, hogy maga a produkció jó-e? Szerencsére a Qualm nem csak unikális mivolta miatt érdemes a figyelemre. Az EP megszólalása tökéletes, a hangzás, az arányok, minden el lett találva. Hiába ez a csapat első kiadványa, ez valóban egy EP (nem pedig demó), mivel már egy teljesen kiforrott stílusú bandát mutat. A számtalan gitárdallam, tempóváltás kavalkádjában elég gyorsan elszáll ez a négy szám. Kíváncsi leszek, hogy egy teljes hosszúságú lemezen képesek lesznek-e végig fenntartani a hallgató figyelmét, mert amit eddig hallhattunk, az több, mint kecsegtető.

Az már szinte biztos, hogy a fent említett újdonságérzet miatt a hazai black metal történelemkönyvébe bekerül a nevük.

8.5/10

Impaled Nazarene: Road To The Octagon (2010)

2011-03-29T12:21:00.004+02:00

Osmose
01. Enlightenment Process
02. The Day of Reckoning
03. Corpses
04. Under Attack
05. Tentacles of the Octagon
06. Reflect on this
07. Convulsing Uncontrollably
08. Cult of the Goat
09. Gag Reflex
10. The Plan
11. Silent and Violent Type
12. Execute Tapeworm Extermination
13. Rhetoric Infernal
Hossz: 33:30

A finn kecskebaszók tavaly év végén megjelent új lemeze már az előzetes információk (csak rövid, gyors számok) és a méltán kultikus Evil Deadnek emléket állító klip alapján is gyilkosnak ígérkezett, de arra nem számítottam, hogy pályafutásuk egyik legerősebb albumával fognak előállni. A legutóbbi Manifest kapcsán már pedzegettem, hogy az ImpNaz már nem nagyon fog meglepetést okozni, erre a Road To The Octagon elég nyíltan rácáfol, ám szerencsére nem új elemekkel, vagy megváltozott stílussal, hanem egy egységesen erős, gyilkos tartalommal.

A recept pofon egyszerű: 13 szám 33 és fél percben, összesen két lassabb résszel (Cult Of The Goat eleje, és a záró Rhetoric Infernal szavalós verzéje). Gyakorlatilag egy pokoli erejű arculcsapásként is felfogható a lemez, kompromisszummentességét tekintve leginkább a klasszikus Latex Culttal tudnám párba állítani.
Van itt minden, amit a Suomi Finland Perkele óta megszokhattunk a csapattól: a Nihil végjátékát idéző apokaliptikus, komor zárás (a már említett Rhetoric Infernal); punkrock, crust-ízekkel fűszerezett arcletépés (Convulsing Uncontrollably); együtt üvöltős, primitív refrénnel felvértezett perverzség (Under Attack).
Talán csak egy középtempós, rockosabb darab hiányzik (mint annak idején a The Lost Art Of Goat Sacrificing), ám a lemez jellegét tekintve ez nem is nagyon fért volna bele.

Kiemelném még a különösen beteg szövegű Silent And Violent Type-ot, és a harmadikként elhangzó Corpsest, az eddigek mellett ezek, no meg klipről már ismert nyitó Enlightenment Process is az album legjobb pillanatai közé tartozik.
A csapat szövegvilága semmit se finomodott, kis túlzással most is ugyanazokat a mondatokat hallhatjuk, mint tíz éve, de szerintem senki sem itt keresi az élet értelmének megfejtését.
Bár ha jobban belegondolunk, az Impaled Nazarene zenéjéből is kiolvasható egy állásfoglalás e tekintetben: mindenki basszon be és baszódjon meg!

9.5/10

Necromantia - Devilskin

2011-03-12T12:01:00.000+01:00

Bones - Season 4 – Episode 21 – The Mayhem on the Cross

2011-02-20T13:36:00.008+01:00

Ezt mindenképp nézzétek meg holnap a retek klubbon, vagy itt. Egész egyszerűen nem találok rá szavakat! Nem gondoltam volna, hogy valaha is látni fogok olyan Dr. Csontot, amit élvezek. Itt aztán MINDEN klisé meg van, ennél szánalmasabban nehezen lehetett volna feldolgozni a témát.
Nekem mindenesetre jobban tetszett, mint akár melyik black metallal foglalkozó "dokumentumfilm".

Graveland: Cold Winter Blades EP (2010)

2011-02-05T12:14:00.001+01:00

No Colours Records
01. In the Morning Mist
02. From the Beginning of Time
03. White Winged Hussary
04. Spear of Wotan
05. Dance of Axes and Swords
Hossz: 34:53

A 2009-es Graveland nagylemezről elég szűkszavúan, ám annál pozitívabban nyilatkoztam, utólag visszatekintve kissé túl is értékeltem a lemezt, ugyanis egész egyszerűen nem állta ki az idő próbáját. Szinte egyszer sem vettem elő a kritika megírása óta, pedig az azt megelőző Graveland kiadványokat rendszeresen hallgatom.

Tavaly Rob Darken megjelentetett egy új EP-t, ami viszont minden tekintetben többet nyújt. Öt számot hallhatunk harmincöt percben, stílusát tekintve természetesen egy miliméterre sem tér el az eddigi irányvonaltól. A harmadik, negyedik számot már korábban is elsütötték egy-egy válogatáson, ebben a formában csak itt hallhatóak. A záró Dance Of Axes And Swords ismerős lehet a 2005-ös nagylemezről, ám itt ez is újrakevert verzióban szerepel.

A kezdő In The Morning Mist első traktusainál szinte maga előtt látja az ember a nyirkos ködből kibontakozó roham képét, és ez a hangulat az egész lemezt végigkíséri. Szerintem a csúcs a harmadikként elhangzó White Winged Hussary, ez minden tekintetben emlékezetes témákat tartalmaz. A Spear Of Wotan alaptémája elég erősen a Victoria Divinára (2007, Will Stronger Than Death) hajaz, de ennyi még belefér.

Közhely, de aki eddig szerette a Gravelandet, az most sem fog csalódni. Én legalábbis minden tekintetben elégedett vagyok.

9/10

Vérzivatar: Transcendent Infection (2010)

2011-02-03T15:50:00.000+01:00

Mercenary Musik
01. Smothery Movelessness
02. Blood Covered Sky
03. Lascivious Suffering Ecstasy
04. Decadent March of Purity
05. Blissful Extinction
06. Eyes of the Moribund
Hossz: 34:10

Nem mondhatni, hogy az eddigiek során túlzottan kesztyűs kézzel bántam volna a hazai bandákkal, ez megfigyelhető mind a magyar kiadványokról szóló kritikák alacsony számában, mind pedig a felkerült írások (általában) ledorongoló hangvételében. Pedig szeretem a hazai színteret, de ez nem jelenti azt, hogy elfogult vagyok, a sok esetben túlértékelt bandák szidása falra hányt borsó lenne csak. Sajnos a többség képtelen tiszta aggyal ítélkezni a hazai black metal albumokat, és minden szart istenítenek, közben pedig a valóban értékes, ám kevésbbé ismert lemezek teljesen elsikkadnak.

Az Elzeril által életre hívott Vérzivatar 2006-os demója első hallgatáskor nem tett rám túl mély benyomást. Harmadjára-negyedjére viszont már igen, és azóta is elő-előveszem. Száz százalékig a Burzum (és Nargaroth) által kitaposott ösvényen haladt, de az eredetiségre való törekvés hiánya mellett is egy elég jól összerakott, hangulatos anyag volt.

A Marbleboggal (R.I.P.) és a Lascowiec-kel közös anyag után tavaly végre megjelent az album, amit szintén végig kellett hallgatnom párszor, hogy meggyőzzön. Zeneileg csak apróbb változás történt, a dalok végig változatlan tempóban száguldanak/vánszorognak végig (számtól függően), de örvendetes tény, hogy egyre több olyan dallamot hallani, amelyek a jövőben a megkülönböztető jegyei lehetnek a csapatnak a többi hasonló zenét játszó bandával szemben. Persze pl. a Decadent March Of Purity közepén hallható riff nargarothi mivoltát kár lenne tagadni (egyébként ebben a számban WL Rabenaas szólózik). Egyébként további újdonság, hogy az eddigi sikoltozós, károgós ének helyét egyfajta rekedt, torokkínzó üvöltés vette át, ami sokkal jobban áll a szerzeményeknek. A dobokat Hoarfrost (lásd még Marblebog) kezeli, se ebbe, se a hangzásba (Klaan Studio) nem lehet belekötni, minden úgy szól, ahogy kell.

Egyébként örömmel tapasztalom, hogy a hazai black metal bandák végre kezdenek kitörni az eddig jellemző gyatra hangzás béklyóiból, jelen kritika tárgya minden szempontból beleillene akármelyik fontosabb underground label kiadványai közé.
Azt viszont sajnálom, hogy a minimalista bookletbe nem kerültek bele a szövegek, valamint egyelőre még a borítót sem sikerült megfejtenem!

8.5/10

Varathron - The Dark Hills

2011-01-30T15:10:00.001+01:00

Varathron hírek (a Caps Lockot még mindig nem sikerült megtalálniuk):

2011-01-28T17:41:00.001+01:00

THE NEXT NEW BLASPHEMIC INVASION COMING IN 2011!!!
CALLED "UNTRODDEN CORRIDORS OF HADES".
NOW, WE HAVE 5 NEW TRACKS ALMOST READY AND WE CONTINUE!!! BEWARE!!!

Forrás

Arckanum - In Følva Felr

2011-01-22T10:07:00.001+01:00

Austere - Just For A Moment

2010-11-25T11:45:00.003+01:00

Az egyik legjobb tiszta éneket tartalmazó black metal (köteli) szám.

Dimmu Borgir: Abrahadabra (2010)

2010-11-22T12:38:00.005+01:00

Nuclear Blast
01. Xibir
02. Born Treacherous
03. Gateways
04. Chess With The Abyss
05. Dimmu Borgir
06. Ritualist
07. The Demiurge Molecule
08. A Jewel Traced Through Coal
09. Renewal
10. Endings And Continuations
Hossz: 48:52

Számtalan mocsok tapad már a norvég banda nevéhez, illetve mindahoz, amit képviselnek, így tehát az új album kapcsán eljött az ideje, hogy én is világra okádjam gondolataimat Shagrathékkal kapcsolatban.

A történet a black metal '90-es évekbeli popularizációjakor indult, amikor egy demó és néhány próbatermi felvétel után a No Colours(!) kiadta a csapat For All Tid című debütjét. Ez egy átlagosnál némileg jobb, manapság a bandát jellemző giccses elemeket nélkülöző szimfónikus, dallamos black metal lemez volt. Lehet azon vitatkozni, hogy ez, ilettőleg a Stormblast című második album (ami főbb jellemzőit tekintve ugyanilyen) jó volt-e vagy sem, az újabb kiadványok ismeretében vagy nagyon leszólni ("már akkor is szarok voltak"), vagy túlzottan felmagasztalni ("EZ volt a trú Dimmu") szokták az emberek. Az igazság valahol a kettő között van, Shagrathék nem csináltak ekkor sem túl egetrengető dolgokat, de tény, hogy a két norvég nyelvű lemeznek meg volt a maga hangulata.
Ami ezután jött, már történelem: nagykiadós szerződés, angol nyelv, tiszta, "harapós" hangzás.

A '97-es Enthrone Darkness Triumphant még nyomokban tartalmazott elemeket az első két lemezről (lásd The Night Masquerade), de az ezt követő '99-es Spiritual Black Dimensions már elég kevés élvezhető részt tartalmaz. Gyakorlatilag az Enthrone gyenge másolata, az Arcturusból ismert Simen tökéletesen ide nem illő éneke az egyetlen újdonság, de ez is csak tovább rontja a produkciót (ők ezt anno nyilván a monumentalizmus kiterjesztéseként fogták fel).

A totális vakvágányra a 2001-es Puritanical Euphoric Misantrophia-val futott a csapat, a nyers "black metal" riffek és a céltalanul (össze-vissza) alkalmazott nagyzenekari betétek vegyítése elég rossz végeredményt szült. Nem szóltam még a szépen lassan egyre terebélyesedő, nevetséges külsőségekről, ezek mind a mai napig tökéletesen megmutatják, mit képvisel a banda ("szép" csomagolást, de nulla tartalmat).

A 2003-as Death Cult Armageddont szokták a csapat legjobb albumának tartani, abban van valami, hogy az eddigiekkel összehasonlítva itt sikerült a legjobban összefésülni a szimfónikus és a metalzenei elemeket, de a zene attól még nem lett élvezhetőbb. Az ezt követő In Sorte Diaboli (2007) minden eddigi szintet alulmúló gagyiságát a promotáló körút kapcsán már megénekeltem, véleményem azóta se változott.

Az idei lemezt övező tagcserés botrányokat, a tejben-vajban fürdős klipet most nem elemezném (sem pedig azt, hogy a borítót látva először úgy tűnt, hogy a Death Cult Armageddon egyik maxiját látom), koncentráljunk a zenére.
A nagyzenekari dolgok igen jók lettek. Ezen magam is meglepődtem először, de ezen a téren nem sok mindenbe lehet belekötni, ezt rendesen odatették. Tulajdonképpen jó is lenne a lemez, ha nélkülözné az éneket, a gitárokat meg a dobot, ám sajnos ezek is szerepet kapnak. Azt kell mondjam, hogy ennyire tizenkettő-egy tucat zenei megoldásokat, se íze se bűze-gitártémákat elég rég hallottam. Mintha csak az lett volna a cél, hogy minél szürkébb legyen az album. A Therionból érkezett ember herélt, hamisnak tűnő éneke először kimondottan megijesztett, nem gondoltam volna, hogy visszasírom az ICS Vortex-féle témákat. Shagrath is próbál változatosabban, megjegyezhetőbben énekelni, én emögött mindenféle csalafintaságot sejtek, de igazából még ez a legkisebb gond a lemezzel.

Az alapvető baj (és ezt most Dimmu Borgir all-in észosztás lesz), hogy a papíron monumentálisnak, epikusnak szánt tételek 4-5 perces számokra történő szétdarabolása alapból elgáncsolja a célkitűzést. Értem én, hogy emögött komoly üzleti megfontolás áll, de ez így annyira a két szék között a padlóra esés klasszikus esete, hogy az már sok(k). Nem mondom, hogy Falkenbach, vagy újkori Bathory-szerű dalokkal repesnék a csapatért, de valamivel emészthetőbbé tenné a zenéjüket, ha eldöntenék végre, mit akarnak. Mert kemény és (mű)májer, szerintük földbe döngölő számok és a szimfónikus részek ebben a formában nagyon nem passzolnak egymáshoz. A tizenéves metalosok egy részét át lehet verni ezzel, de akinek van egy kis esze (vagy legalább füle), az hallja, hogy ez így egész egyszerűen nem működik.

A lenti pontszám a bónuszként szereplő, a dalok nagyzenekari részeit tartalmazó tételekért kapja az album, ezek jók lettek. A metalos részek nem. A kettő vegyítése pedig kész katasztrófa.

5/10

Nachtmystium - Every Last Drop (klip)

2010-11-16T09:45:00.000+01:00

Satanic Warmaster: Nachzeher (2010)

2010-11-11T13:30:00.007+01:00

Werewolf Rec/Northern Heritage
01. Intro
02. Satan's Werewolf
03. Vampires
04. Warmaster Returns
05. One Shining Star
06. Bestial Darkness
07. Rotting Raven's Blood
08. Utug-Hul
Hossz: 40:37

Nazgul (avagy Satanic Tyrant Werwolf) egyszemélyes zenekarával (a koncerteken session zenészek segítik ki) annak idején pusztán a neve alapján ismerkedtem meg, hiszen kit ne izgatna, hogy milyen zenét játszhat egy Sátáni Harcmester névre keresztelt csapat?
Nem mást, mint a francia Les Légions Noires bandái által lefektetett alapokra építkező, részben finn dallamokkal és némi NS-behatással, összességében pedig bestiális dühvel átszőtt black metal szerzeményeket. Mindezek mellett egyfajta ódon vámpíros hangulat is áthatja a dalokat, de e tekintetben ne a ma divatos szarokra, hanem például a Lugosi-féle filmekre tessék gondolni.

A Satanic Warmaster már öt éve nem jelentkezett normális lemezzel, szóval már épp itt volt az ideje az új albumnak. A nagy kihagyás okát tekintve nincs ötletem, bizonyára Nazgul kismillió projektje lehet érte a felelős (a The True Werwolfot elnézve mondjuk kár volt). Még tavasszal megjelent egy kiadvány a csapat neve alatt az igen bizarr W.A.T.W.T.C.O.T.B.W.O.A.A. (We are the worms that crawl on the broken wings of an angel) címmel, amely az utóbbi évek split lemezeiről származó számok mellett a Nachzeher dalainak "raw mastering" verzióját tartalmazta. A megosztott kiadványok dalait jó ötlet volt összeszedni, mivel ezek begyűjtése nem annyira egyszerű feladat, az új album dalai viszont nem győztek meg már akkor sem, ezt azonban akkor még a keverés számlájára írtam. Tulajdonképpen a The Chant of the Barbarian Wolves c. dal lemosta az összes új számot, az pedig eredetileg egy 2007-es spliten volt rajta. Meg különben is, mi értelme volt pár hónappal az új lemez előtt közzétenni az új szerzeményeket? Ezt szerintem még Nazgul se tudja... Mindenesetre most itt a Nachzeher, gyakorlatilag nulla változtatással a hangzás terén. Sajnos ez az erőtlen, gyenge gitárhangzás nagyon nem áll jól a szerzeményeknek, egész egyszerűen nem dörren meg eléggé. Egyedül az eltérő számsorrend, az intró/outró, valamint a néhol felbukkanó szinti a változás.

A lemez egy tökéletesen fölösleges, közel két perces intró után a Satan's Werwolffal veszi kezdetét, ami egy tipikus albumnyitó dal, kár, hogy a legjobb gitártémát elnyomja a szintetizátor. Ezután sorra jönnek a jellegzetes Satanic Warmaster számok, de sajnos ki kell mondanom, hogy egyszerűen nem elég jók. Az ódon várkastélyok atmoszférája, az elfeledett kripták bűze, az ártatlanokra vadászó bestiák gonoszsága továbbra is átszövi a szerzeményeket, de a gitárdallamok között ritkán találni kiemelkedőt. Még a legjobb dal talán az One Shining Star, amelynek szélvészgyors, de az SW-re jellemzően dallamos középrésze telitalálat, meg a Rotting Raven's Blood se rossz. A legnagyobb meglepetés talán az outróként funkcionáló Utug-Hul lehet (a szövege a Black Funeral énekesétől származik), ez egy szintetizátorra épülő kántálás, a régmúlt idők sötét lelkeinek megidézése különösen hangulatos kivitelben (leginkább egy régi Rotting Christ dal, a Gloria de Domino Inferni jut róla az eszembe). Sajnos azonban ez sem tudja elfeledtetni velem, hogy az eddigi leggyengébb Satanic Warmaster lemezt hallom.

Persze még ezzel együtt is bőven kiemelkedik a mezőnyből a Nachzeher, de nem méltó a régi anyagokhoz.

7.5/10

Jaldaboath - Hark The Herald (klip)

2010-10-16T10:13:00.001+02:00

Kawir: To Uranus EP (2010)

2010-10-09T08:56:00.008+02:00

Those Opposed Records
01. To Uranus
02. Sword of Dardanus
03. Kourites
04. Sinn (The Blazing Queen)
05. Eumenides
06. Adored Cry of Olympus
Hossz: 37:13

Mindig sírok amiatt, hogy a régi görög dallamvilág kiveszett a mai hellén black metal kiadványokból, eme tendencia ellenpéldájaként leginkább a Kawir idei EP-jét lehetne felhozni.

A csapat neve itthon nem kifejezetten forog a köztudatban, pedig a '93-ban alakult black metal banda egy csomó lemezzel és koncert DVD-vel is rendelkezik. A zenéjük görög dallamokkal és folkos, pogány hangulattal átszőtt viszonylag egyéni muszika. A folkos elemek alatt persze nem a piálós feelinget kell érteni.

A címadó tétel tökéletesen bemutatja a banda zenéjét: sodró lendületű, kissé nyers hangzású görög fekete fém. A banda láthatóan egy epikusabb, monumentálisabb megközelítést alkalmaz, ami szerencsére jól sül el, még ha hagyományos értelemben vett black metal érzésvilágot háttérbe is szorítják. Az ezt követő Sword of Dardanus szintén ezen a vonalon halad tovább, ebben a számban Sakis jellegzetes vokálját is hallhatjuk, ami kimondottan jót tesz a dalnak. A végét viszont kissé elnyújtottnak érzem, a hangulatfokozó, női éneket is tartalmazó leállást (Hildr Valkyrie-t ismerhetik páran, ezt ő adja elő) követően a fő dallam még visszatér egyszer, szerintem itt be is lehetett volna fejezni. A harmadikként elhangzó Kourites egy tempósabb darab, szintén kiválóan sikerült.

Az igazi meglepetés azonban csak ezután következik, ugyanis a lemez második felét a csapat '93-as promóciós anyagát képező Sinn (The Blazing Queen) és egy korai EP két dala képezi. Ezekhez nincs nagyon mit hozzáfűznöm, ráadásul Stefan Necroabyssus jellegzetes vokálját hallhatjuk bennük, mindhárom igazi mestermunka. A számok maguk leginkább a Varathronnal (nem csak Necroabyssus hangja miatt) és az Agatusszal állíthatók párhuzamba, az Adored Cry of Olympus simán elmenne egy Varathron szerzeménynek is.

Ez egy kurva jó EP a Kawirtól, fasza új dalokkal, és egy kis szelettel a görög black metal történelméből.

9/10

Új Impaled Nazarene klip

2010-10-08T08:36:00.004+02:00

A nemrég megnyílt hivatalos ImpNaz YouTube csatornára felkerült egy új szám klipje, itt tudjátok elérni az oldalt (fent van még egy rahedli piás videó meg egyéb baromságok). A csapat myspace-én pedig fent van az új lemez számlistája és borítója! Nekem valami azt súgja, hogy az új album nagyon oda fog baszni!
Egyébként remélem mindenkinek feltűnt, hogy az Enlightenment Process klipjében melyik KULTIKUS horrorfilmre utalnak a srácok (na jó, annyit segítek, hogy Bruce Campbell játszik benne).

Drudkh: Handful Of Stars (2010

2010-10-06T12:52:00.007+02:00

Season of Mist
01. Cold Landscapes
02. Downfall of the Epoch
03. Towards the Light
04. Twilight Aureole
05. The Day Will Come
06. Listening to the Silence
Hossz: 41:50

Hiába a nagy kiadós szerződés és az ezzel járó viszonylagos hírverés az ukrán banda körül, egy évvel a tavalyi Microcosmos után itt az új lemez, amelynek stílusa nem nagyon változott az előző anyagokon megszokotthoz képest.

Négy hosszabb dalt tartalmaz az anyag, továbbá egy rövid intrót és outrót (utóbbiakban zongorát és akusztikus gitárt hallhatunk). A zene szokásosan burzumi hagyományokban gyökerező, de jellegzetesen szláv dallamokkal is operáló monoton, természeközeli muzsika, hangulatfokozó leállásokkal megfűszerezve. A black metal sötétsége itt már csak nyomokban lelhető fel. A dalok sebessége jórészt középtartományban mozog, a legjobb szerintem a tempósabb kezdésű Towards the Light. Az ezt követő Twilight Aureole főtémáját hallva viszont olyan érzésem van, mintha hallottam volna már az előző dalok során, talán ez az album leggyengébb szerzeménye.

Összességében azért elmondható, hogy a csapat eddigi kiadványaival összehasonlítva a Handful Of Stars gyengébben muzsikál az előzőeknél, bár a Drudkh még ezzel együtt is egy elég magas színvonalon álló diszkográfiát tudhat a magáénak. Néhol feltűnnek jellegzetesen poszt-metal avagy poszt-black metal jegyek is, ezeket remélem a jövőben nem fogja erőltetni a csapat.
Mindenesetre aki kedveli az ehhez hasonló, modernitást nélkülöző (mind hangszerelés, mind hangulat terén) muzsikát, az a csapat bármelyik albumával próbát tehet.

7/10

Winterhorde: Underwatermoon (2010)

2010-10-05T13:13:00.007+02:00

Twilight-Vertrieb
01. The Shell
02. Wreckages Ghost
03. Underwatermoon
04. Hunting the Human
05. Execution
06. And Flames Wept to Heaven
07. The Curse of Gypsy
08. Delirium
09. Tenth Wave
10. Smoke Figures
11. The Martyr and Deliverance
12. Farewell
Hossz: 01:07:08

Egyszer már említettem, hogy a symphonic black metal-kifejezés manapság már káromlatként értelmezendő, ezt a gondolatot továbbvíve a melodikus black metal-jelző valami iszonyatosan trágár, obszcén kifejezés.

Az izraeli illetőségű Winterhorde büszkén viseli eme jelzőt. A csapatnév és a banda származási helyének összevetése sűrű szemöldökrángásra késztethet egyeseket, ám ezen a téren védelmembe kell vennem a csapatot, mivel ha jobban megnézzük, Európában se ritka, hogy egy banda nem éppen a "klímának megfelelő" koncepciót követ. Ráadásul a Winterhorde esetében nem is kifejezetten a télies témák dominálnak, hanem inkább a tengeri utazások, felfedezések kerülnek előtérbe, a lemez egy ilyen sztorit regél el.

A probléma "csupán" annyi, hogy a produkció kvázi hallgathatatlan. Na jó, akiknek a tiszta hangzású, dallamos, polírozott black metal az istene, azoknak tetszeni fog, és végigpörgetik párszor egy Dimmu Borgir és Graveworm anyag között ezt az albumot is. Tiszta énekkel is operáló, nagyívűnek szánt, de totál jellegtelen refrének, műanyag death metal riffek, melodikusnak csúfolt, de tipikusan a semmilyen kategóriába eső black metal gitártémákból áll az album (a szintit gondolom nem is kell említenem). Néhol délies, spanyolos dallamokat is hallani. Ráadásul még rohadt hosszú is.

Egyébként látszik, hogy nem egy összedobott lemezről van, szerintem elég sok ideig tarthatott elkészíteni, a keverésre sem sajnálták a pénzt, a borító is szép, de mindez semmire se elég. Legalábbis azok számára, akiknek az igényes zene ismérvei nem feltétlenül esnek egybe az előbb felsorolt jellemzőkkel.

Ha mindenáron valami jót kell mondanom: legalább a Dimmu és hasonszőrű bandákkal ellentétben itt nem érzem azt a fertelmes pózolási kényszert.

3.5/10

Xasthur - Walker Of Dissonant Worlds (klip)

2010-10-03T10:14:00.001+02:00

Angel Reaper - gyűjteményes kiadás

2010-09-29T12:15:00.003+02:00

Nem tudom, feltűnt-e valakinek, én sehol nem láttam hirdetve, de a Metal Ör Die megjelenteti az Angel Reaper három demóját egy CD-n, "25 Years of Angel Ripping Metal" címmel! Ráadásul még az idén!
Sok szeretettel várjuk!

Előzetes az új Nargaroth albumról

2010-09-16T16:18:00.001+02:00

LINK

Új Lifelover lemez 2011-ben

2010-09-03T08:33:00.001+02:00

Itt a hír.

Gauntlet's Sword: Theosophy (2006)

2010-09-01T13:20:00.001+02:00

Ewiges Eis Records
01. Lyceius (Traveler East Of The Sun, West Of The Moon)
02. Aghelastos Petra
03. Lack of Magia Naturalis
04. A Smile
05. Fire on Me
06. Medusa (Dark Vengeance)
07. To Return
Hossz: 42:11

A görög illetőségű Gauntlet's Sword második nagylemeze nem tegnap jelent meg, ám mindenképpen meg akartam emlékezni róla. A Pain által életre hívott formáció (jelenleg ő az egyetlen tag) viszonylag ismertnek tekinthető a görög szcénán belül, a jelenkori hellén színteret ismertető írásoknál általában elő szokott kerülni a neve. Mint a lemez címéből is kiderül, jóval komolyabb filozófia áll a zene mögött, mint az egyszerű kereszténygyalázás, a régi anyagokon tapasztalható NS ideológia viszont háttérbe szorult.

A demós kiadványokhoz, valamint az előző nagylemezhez képest némileg megváltozott zenét rejt a bizarr borítójú lemez. Az eddigi anyagokra is jellemző feszült, nyugtalan hangulat most jóval erőteljesebben előkerül az új albumon, ami egyfelől az élesebb hangzás következménye. A témák mindegyikét tisztán hallani, érezni rajtuk a jellegzetes görög ízt, ám messze áll attól, hogy egy tipikusan görög anyagnak nevezhessük. Leginkább talán a Necromantia hatását hallani (lásd pl. Fire on Me, vagy a Lack of Magia Naturalis akusztikus részei), ám a GS jóval feszesebb, ridegebb zenét játszik, mint The Magusék. Néhol előkerül a szintetizátor is (Aghelastos Petra közepe, valamint az A Smile c. dal egésze).

Mint már utaltam rá, egész lemeznek van egy igen sajátos, nyugtalan, ideges atmoszférája, (amelyet tovább növel a vokál torzítottsága), ám a harag és frusztráció ezúttal nem parttalan depresszióban csúcsosodik ki, hanem erővel párosul. A lemezen található számok egységes egészet alkotnak, de a nyitódalt és a Medusa (Dark Veneance) c. tételt kiemelném, ezek talán a legjobbak. Utóbbiban egyébként az album hangulatvilágának tökéletes leképezését hallhatjuk, a szám második felében (a színtisztán dobra épülő rész után) egész egyszerűen elszabadul a pokol, ilyen pusztító, mindent elsöprő dühkitörést már rég hallottam. Pont emiatt talán kár is, hogy ezen a csúcsponton nem ér véget a lemez, a kissé death metalos-beütésű To Return-re már nem biztos, hogy szükség volt.

Először kicsit kevesebb pontot akartam adni, ám ez tipikusan olyan anyag, amely akkor bontakozik ki igazán, ha megfelelő lelkiállapotban hallgatjuk. Nekem meg volt ez a bizonyos lelkiállapot (vagy inkább hangulat), és azóta sokkal jobban tetszik a lemez.

8/10

Limbonic Art: Phantasmagoria (2010)

2010-08-28T12:41:00.004+02:00

Candlelight Records
01. Prologue / Phantasmagoria
02. Crypt of Bereavement
03. Curse of the Necromancer
04. Portal to the Unknown
05. Dark Winds
06. A World in Pandemonium
07. Flight of the Minds Eye
08. Apocalyptic Manifestation
09. Prophetic Dreams
10. The Burning Vortex
11. A Black Sphere of Serenity
12. Astral Projection
Hossz: 01:11:02

Mi lesz veled, Limbonic Art? Nem elég, hogy a három évvel ezelőtti visszatérő lemez enyhén szólva sem hozta a régi anyagok színvonalát, most már a "csapat" titulus is a múlté, mivel Morfeus úgy döntött, kiszáll. Daemon meg úgy, hogy egyedül folytatja a zenélést, ennek első megnyilvánulása a Phantasmagoria.

A lemez hossza nem meglepő a Limbonic Art albumait ismerve, eddig azonban sosem szerepelt ennyi tétel egy lemezen, főleg úgy, hogy nem átvezetőkről van szó, minden szám teljes értékű. A stílus, a hangzás egyértelműen az Ad Noctum Dynasty of Death irányvonalát képviseli, aki a régi kiadványok kiválóan megírt szimfónikus betéteit várja, most is csalódni fog.

Alapvetően az a baj, hogy már az előző két lemezen sem sikerült Daemonéknak megközelíteni a '99-es album színvonalát, pedig az Ad Noctum... (az azt megelőző, szintén klasszikus anyagoktól való eltérése ellenére is) a csapat egyik legjobb és mindenképpen a legérettebb munkája volt. Tökéletesen megvalósult rajta a szimfónikus-jelleg és a szélvészgyors, pusztító black metal-témák keveredése, és mindez egy különösen sötét, sajátos hangulatú és magával ragadó formában öltött testet. Ha ketten se tudtak még egyszer ehhez foghatót alkotni, akkor nem meglepő, hogy Daemon erre egymagában sem lesz képes.

Pedig a Phantasmagoria nem indul rosszul, a rövid intrót követő két szám kimondottan jól sikerült, ráadásul a Crypt of Bereavementben egy olyan tiszta énekkel kísért rész is helyet kapott, amely kimondottan a csapat régi anyagaira emlékeztet. A már megszokott gyors, őrlő black metal-riffek mellett az utóbbi időkhöz képest többször hallani a szintetizátort is, ám sajnos komolyabb szerepet csak a záró Astral Projection-ben kap (ennek közepén van egy rész, amely zeneileg teljesen a régi stílust képviseli, még a szinti hangszíne is megegyezik a klasszikus albumokon hallhatókkal). Sajnos az a gond, hogy egész egyszerűen nem elég jók az új számok. Csupa totálisan megegyező, unalmas gitárdallam. Hiába kellene papíron a több rövidebb számnak emlékezetesebbnek, könnyebben megjegyezhetőnek lennie, ez nagyon nem jön össze. Persze vannak jó pillanatok a már említetteken kívül is, például a The Burning Vortex is nagyon jó lett, főleg a szám jellegzetesen Limbonic Art-os lezárása. Az utolsó kettő, némileg hosszabb szám is rendben van.

Ebben a hét pontban valamelyest benne van a banda iránti elfogultságom is, ha Daemon nem kapja össze magát a következő albumra, csúfos bukás lesz a vége.

7/10

Doodsdrek: Doodsdrek (2010)

2010-08-25T10:55:00.005+02:00

Those Opposed Records
01. Verval
02. De Verderver
03. De Aardvreters
04. De Dode
05. De Vertoornde
06. De Bezetene
07. De Mars Der Overtolligen
08. Knoockenriedel

A blog története során néhányszor felmerült az az ötlet, hogy minden lemezről írjak valamit, amit újonnan meghallgatok, hiszen ha már úgyis hallgatom, biztos le tudok róla firkantani pár sort. Ez sosem történt meg, köszönhetően a krónikus időhiánynak , jelenleg is van vagy 8-10 kritika, amelyet feltétlen szeretnék elkészíteni, ha ezekre sincs elég időm, akkor hogyan írhatnék minden kezembe kerülő sza.. izé lemezről? A black metal műfaján kívül eső zenéket már ne is említsük, azt már alapból elvetettem, hogy ezekről is megemlékezzek (persze azért még sor kerülhet ilyenre is).
Általában igyekszem olyan albumokat górcső alá venni, amikről nincs fent minden második hazai metálzenei portálon kritika, vagy ha van, akkor eltér tőle a véleményem (faszságot írtak, nem ért hozzá a cikkíró, stb.), mivel annak nem nagyon látom értelmét, hogy leírjam ugyanazt más szavakkal, ami valahol máshol már fent van.

Miért írtam le mindezt? Gondoltam csináljunk egyszer olyat, hogy már a lemez meghallgatása előtt ("szűz füllel") eldöntöm egy ismeretlen banda albumáról, hogy írni fogok róla.

Doodsdrek. Tuti nem hallottad még ezt a nevet. Belga black metal a Lugubrum (ezt talán ismerik néhányan) tagjaival. Az Encyclopaedia Metallum szerint a számcímek jelentése (az albumon található sorrendben): Waste, The Spiller, The Eartheaters, The Dead, The Torn, The Possessed, The March of the Waste. A borító egész érdekes. Ez csak nem lehet olyan szar, gondoltam, és ha már hallgatom írok is róla!
A kérdés az, hogy mit! Gagyi szintis intró (egy perc sincs, de mégis tiszta szar), Darkthrone, Mayhem-koppintás zene, nyers hangzással. Összvissz kettő darab épkézláb gitártéma van a lemezen (persze ezek sem emelkednek ki túlzottan).

3/10

VA: Darkness Has Landed - Varathron&Desolation (2009)

2010-08-20T16:40:00.009+02:00

Iron Bonehead Productions

01. Varathron: To Thou Who Contemn the Light - 04:53

02. Desolation: Eternity of Hell - 05:11

A tavalyi Varathron-nagylemezről igen jó véleménnyel voltam (ami azóta sem változtott), így nem volt kérdés, hogy a szintén 2009-ben megjelent Desolationnel közös (ritka idióta címmel ellátott) kiadványról is megemlékezzek.

A Varathron dala (To Thou Who Contemn the Light) egyértelműen a Stygian Forces of Scorn stílusjegyeit viseli, valószínűleg a nagylemez dalaival együtt született, sőt, még maga a hangzás is megegyezik a nagylemezen hallhatóval. A rövid szimfonikus intrót követően egy tempóváltásokkal teli, igazi pusztító görög black metal tételt hallhatunk. A szinti egyébként később is előkerül a dalban. Szövegvilágát tekintve is tipikusan Varathron, a már ismerős sötét dombok között barangolunk, emberektől távol, a sötét nagyúr kegyét keresve (a szám végén található mormolás ezt a fohászkodás hivatott jelképezni). Nem lóg ki a csapat diszkográfiájából se jó, se rossz értelemben. Várjuk az új lemezt!

8/10

A szintén görög nemzetiségű Desolation számáról (Eternity of Hell) már közel sem tudok ilyen felhőtlenül nyilatkozni. A srácok death metalban utaznak, az Encyclopaedia Metallum szerint 1991-ben alakultak, de az első kiadvány csak 2003-ban jött ki. Állítólag még Sakis is énekelt itt egy darabig. A szám intrójaként szolgáló szövegelés olyannyira primitív, hogy először félve hagytam továbbpörögni a számot. Nem is aggódtam alaptalanul, álmosítóan tucatprodukció ez, ritka ócska death metal. Az időnként felbukkanó szintetizátor csak még tovább rontja az egészet. Lehet, hogy van aki erre izgul, de nekem ez nagyon nem nyerte el
a tetszésem.

4/10

Új ImpNaz lemez: Road To The Octagon

2010-08-08T09:34:00.002+02:00

A fenti címmel fog megjelenni az Impaled Nazarene úja albuma, a rajta szereplő számok listáját itt találjátok. A cucc kábé 33 perces lesz, és a csapat állítása szerint csak gyors dalok sorakoznak rajta. Klip is fog készülni, valszeg a Enlightenment Process c. dalra. Két dalt is rögzítettek, ami a lemezre nem kerül rá, ezeket a csapat huszadik fennállása alkalmából kiadott albumon lesznek hallhatóak.

Funebre: Hunderground Vol.2. EP (2010)

2010-08-03T15:43:00.011+02:00

Valse Sinistre Productions
01. All My Sins Forgive (with Arkhorrl)
02. Advent Of The Seven Curst Signs (with Blizzard)
Hossz: 13:17

Khrul (mondhatjuk így) főbandájával még a 2004-es "Az elme az anyag fölött" névre keresztelt kiadvány kapcsán találkoztam, ami nem tett rám különösebben mély benyomást. A lemezzel ápolt viszonyomon az is sokat rontott, hogy intróként a Dracula: Resurrection c. számítógépes játék zenéjét használták fel, ami miatt egészen más érzések vettek rajtam erőt a cucc hallgatása közben, mint az (vélhetően) Khrul szándéka volt. Egyébként nem új dolog az ilyesmi, a Rotting Christ esetében például a Might And Magic 7-ben hallottam viszont a Sanctimoniust, valamint bizonyára mindenkinek feltűnt, hogy a Genesisen lévő Ad Noctis eleje az Argó c. hazai filmben hallható. Az ilyesmik hajlamosak erősen csökkenteni az ember lelkesedését, még szerencse, hogy a Rotting Christ-számok esetében a zenei momentumok "világi" felhasználásával akkor találkoztam, amikor az adott számokkal már igen mély barátságot kötöttem.

A Funebre sokak számára a feldolgozások nyomán lehet ismert, ezek között hallhattunk már félresikerült (From Whom The Bells Toll), tűrhető (Into The Torment) és kiváló (Hammerheart, Ha elérkezik az este) darabokat is (a Fantom-feldolgozás se lettek rossz). Az új EP ilyesmivel nem szolgál, ehelyett két ismert hazai vokálos, Arkhorrl (Aetherius Obscuritas) és Blizzard (Vorkuta) énekel a 13 percet kitevő két számos anyagon.

Zeneileg a két évvel ezelőtti, egész tűrhetően sikerült nagylemez vonalán mozog az EP, a hangzás elég tiszta, a két "pacsirta" eltérő stílusú éneke pedig tényleg illik a számokhoz, még azzal együtt is, hogy azért egyikük hangja sem tartozik az über-egyedi kategóriába. A szövegek megint csak jók lettek.

A Funebre a megszokott színvonalon halad tovább a már jól kitaposott ösvényen.

7/10

A Belus szövegei magyarul

2010-07-31T11:24:00.002+02:00

A Burzum hivatalos oldalára felkerültek (már nem ma, de itthon nem nagyon láttam sehol se kihirdetve) a Belus dalszövegei magyar nyelven. Szerintem nagyon jó lett, már amennyire norvégtudás hiányában meg tudom állapítani.

Nachtmystium: Addicts: Black Meddle Pt. 2 (2010)

2010-07-30T14:45:00.005+02:00

Century Media
01. Cry For Help
02. High On Hate
03. Nightfall
04. No Funeral
05. Then Fires
06. Addicts
07. The End Is Eternal
08. Blood Trance Fusion
09. Ruined Life Continuum
10. Every Last Drop
Hossz: 48:01

Az amerikai Nachtmystium újabb kiadványai eléggé megosztják a black metalos közönséget. Szó ami szó, a Century Media-hoz igazolt csapat mostani lemezei nem csak a régi kiadványok nyers hangzásvilágát nélkülözik, hanem a csapat rengeteg más téren is letért a megszokott ösvényről.

Véleményem szerint az Instict: Decay c. nagylemez és az Eulogy IV EP a black metal Valhallájába röpítette a csapatot, ezen kiadványoknak a XXI. szd. elejének legnagyobb bm albumai között a helyük. A Worldfall EP-vel és a tavalyelőtti nagylemezzel szinte minden megváltozott. Blake Juddék (vagy ha úgy jobban tetszik: Azentriusék) új világában az erősen utókezelt vokál és a rockos, pszichedelikus riffek határozzák meg a zenét (igaz, ezek már az imént emlegetett, klasszikussá érett két kiadványon is megjelentek, de azért egészen más mértékben).

A 2008-as Assassins: Black Meddle Part I egy viszonylag szerethető album volt, noha kellet némi idő, hogy erre rájöjjön az ember, és persze még így sem mérhető a régi anyagokhoz.
Az új lemez nem csak a címében követi ezt a hagyományt. Gyakorlatilag pontosan ugyanazok a gondolatok jutottak eszembe a hallgatása közben, mint az Assassinsál.

Az intrót követően rögtön egy gyorsabb, black metalos tétellel (High On Hate) robban be az anyag, majd ezt követően egy színtisztán rock számot (Nightfall) hallhatunk. Az előbbi nagyon jó, és az utóbbi is hallgattatja magát (még az igen klisés tiszta ének is jól áll neki), noha újat egyik szám sem hoz, száz ilyet hallhattunk már. Ezt követően a No Funeral képében egy erőteljesen szintetizátorra és dobra támaszkodó középtempós szerzemény következik, amelyet már előzetesen is meghallgathatóvá tett a banda. Sokan itt fogják kivágni az albumot a lejátszóból/merevlemezről, de nekem igazából tetszik. Amit hibának érzek, hogy szinte csak a középtempó játszik ezután. Nincs komoly gond a következő számokkal sem, de igencsak hanyagolhatnák azokat a részeket, ahol Azentrius hörögve próbál meg dallamokat hozni. A Blood Trance Fusion (ahol szintén elég erős elektronikus kíséretet hallhatunk) közepén elhelyezett kő primitív black metalos begyorsulás mondjuk kissé felrázza az albumot. Az utolsó előtti Ruined Life Continuum szintén egy rockos riffel operál, szerintem nagyon jól sikerült az egész szám, a lemez egyik csúcspontja. Az Every Last Drop szaggatott, reményvesztettséget sugárzó gitárdallamai és szintetizátoros elszállásai méltó módon fejezik be az anyagot.

Noha nekem az album témájának tekinthető drogos "élmények" szerencsére kimaradtak az életemből, elég sajátos, nyomasztó hangulatot teremt ez a tematika, aki megélt ilyesmit, az bizonyára még jobban át fogja érezni az album hangulatát. Bizony, a hangulatát, mert az aztán van neki. Hiába szürkül el néhol a zene, hiába kamu a dob, hiába nincs semmi köze az éneknek ahhoz, ami a stúdióban Blake Judd száját elhagyta, mindez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egy egységes, kimondottan elkeseredett, negatív érzet uralkodjon el az emberen az album hallgatása alatt.

Igazából mind az Assassins, mind ez a lemez még erősen a kísérletezés jegyében fogant, látszik, hogy a Nachtmystium nem akar (talán nem is tud) elszakadni a black metalos gyökerektől, de mindenáron, mondhatni görcsösen valami újat akar alkotni. Szerintem igazán jót tenne nekik egy projekt elindítása, ahol kiélhetnék a kísérletező hajlamaikat, és akkor az anyabanda talán megint felejthetetlen (black metal) lemezeket tudna alkotni (ez kissé naiv gondolat, tudom).

Ez a teljesítmény még bőven vállalható, de ki tudja, hogy meddig...

7.5/10

Készül az új Varathron-album!

2010-07-29T12:48:00.002+02:00

A tavalyi, igencsak ütős nagylemez, valamint egy split (amelyről még én is meg fogok emlékezni) kiadása után sem pihen a Varathron gárdája, állításuk szerint már két új szám kész is van, és folyamatosan még több születik.
Csak azt nem értem, MIÉRT NEM LEHET KIKAPCSOLNI A CAPS LOCKOT?

Kvelertak: Kvelertak (2010)

2010-07-27T14:13:00.013+02:00

Indie Recordings
01. Ulvetid
02. Mjød
03. Fossegrim
04. Blodtørst
05. Offernatt
06. Sjøhyenar (Havets Herrer)
07. Sultans of Satan
08. Nekroskop
09. Liktorn
10. Ordsmedar av Rang
11. Utrydd dei Svake
Hossz: 48:42

Az utóbbi időkben hirtelen minden black metalos elkezdett rádöbbenni, hogy milyen jó is (?) a punk zene. Igencsak úgy tűnik, hogy újabb altípussal gazdagodik kedvenc műfajunk. Azon lehet vitázni, hogy a dolgok ezen állása mennyire trve, véleményem szerint egész tűrhető bandákot böfögött a felszínre ez a folyamat, bár a későbbiekben ez könnyen megváltozhat.

A Kvelertakkal még a 2007-es demó kapcsán találkoztam körülbelül másfél évvel ezelőtt, és meg kell mondjam, hogy igen jó ismeretségnek indult. A demó ugyan nem váltotta meg a világot, de nagyjából a helyén volt rajta minden. Norvég bm hatások punk és rock riffekkel keveredve.
Az új lemezt igen komoly hype előzte meg, még a vén perverz Nattefrost is felénekelt nekik egy számot (Fossegrim), amely azonban csak a myspace-oldalon volt hallható, a lemezre valamiért az eredeti vokálos teljesítménye került fel (ami szintén nem rossz).
A borító kimondottan szép lett, szerintem nem nagyon illik a zenéjükhöz, ám pont ez ad neki egy sajátos hangulatot. Maga a zene is jónak tűnik, az első pár szám alatt még őrjöngve üvölt az ember, de egy idő után nekem kissé unalmasnak tűnt ez a jórészt középtempós punk/black metal-egyveleg. A srácok viszonylag próbálták változatosra venni a figurát, tiszta ének hallható a Sultans Of Satanban, csordavokálok több számban is, a Nekroskop elején pedig némi Das Ich-hatást érzek (persze csak az éneken, és szerintem ez is véletlen). Néhol jellegzetesen blackes begyorsulásokat is hallhatunk.
Igazából külön-külön nézve minden szám jó (személyes kedvencem a Blodtørst), de lássuk be, ebből a zenéből elég sok ez a majdnem ötven perc. Szerintem meg kellett volna állni fél óránál.

Egyébként a Kvelertaknak minden esélye megvan arra, hogy kitörjön az undergorunból (tán' már ki is tört), mivel a zenéjük viszonylag széles körhöz szól, ez meglátszik a hangzáson, a számok jellegén, a bandát körülvevő felhajtáson, tulajdonképpen az egész produkción. Ettől persze nem lesz rosszabb a lemez, de szerintem a hasonló stílusú zenekarok közül pl. a hazai Drünken Bastards messze jobb teljesítményt nyújt ennél. De azok, akiknek a produkció komolyságát, minőségét tekintve a minél tisztább hangzás a fokmérce, soha nem fognak túllépni a Kvelertakon, és meg lesznek nyugodva afelől, hogy ők most valami "formabontót" és "egyedit" hallanak. A többieknek meg hamarosan rittyentek egy Abigail-kritikát!

7.5/10

1349: Demonoir (2010)

2010-07-23T15:46:00.006+02:00

Indie Records
01. Tunnel of Set I
02. Atomic Chapel
03. Tunnel of Set II
04. When I Was Flesh
05. Tunnel of Set III
06. Psalm 7:77
07. Tunnel of Set IV
08. Pandemonium War Bells
09. Tunnel of Set V
10. The Devil of the Deserts
11. Tunnel of Set VI
12. Demonoir
13. Tunnel of Set VII
Hossz: 49:00

A múltkor jól leszedtem a keresztvizet az 1349-ről, de az előző albumról a véleményem azóta sem változott, nézzük, hogy a viszonylag hamar kiadott folytatás (egy év telt el a Revelations Of Black Flame óta) mennyire állja a sarat.

Valószínűleg a banda is sejtette, hogy az előző lemezt gyorsan folytatni kell egy hagyományosabb 1349-kiadvánnyal, különben elsöpri őket a népharag. Bár az sem elképzelhetetlen, hogy a dalok egy része már régebb óta kész volt, hiszen 4 év telt el a Hellfire és a tavalyi album óta, az utóbbin meg nem hinném, hogy ennyit ültek volna. Persze az is lehet, hogy a banda iránt megnövekedett érdeklődés következtében egyre több koncertet vállaló csapat semmit se csinált addig.

No de mindegy is, nézzük, hogy muzsikál a Demonoir!
A gyakorlott zenehallgató már a számlistára rápillantva sejtheti, hogy ez a sok "Tunnel of Set" névre hallgató tétel átvezetőként szolgál a számok között. A csapat ezekbe az egy perc körüli szösszenetekbe száműzte az előző lemez ambientes részeit (hallani akusztikus gitárt is), ami kimondottan jót tesz az anyagnak, az igen töményre, aggresszívre sikeredett "fő-dalok" között nem árt némi pihenő, annyira pedig egyik sem hosszú, hogy elkalandozzon az ember figyelme. Az album gerincét képező hat szám a jól bejáratott 1349-séma szerint készült, keveredik benne az előző album komorsága a régi kiadványok nyers dühével, egy percre sincs megállás. Tulajdonképpen mindegyikben van valami, amire felfigyel a hallgató, az Atomic Chapelben kiválóan elhelyezett szintibetétet hallhatunk, a When I Was Flesh refrénként funkcionáló részére pedig garantáltan mindenki emlékezni fog (noha nem feltétlenül jó szívvel). A Psalm 7:77-ben a gitárszóló marad emlékezetes (de közel sem felejthetetlen), a Pandemonium War Bells Gorgoroth-ihlette részletei pedig a lemez jobb pillanatai közé tartoznak. A legkiemelkedőbb szám talán az ezt követő The Devil of the Deserts, és komoly baj a címadóval sincs.
Sőt, komoly baj az egész albummal sincs. De azért nem is szarok be tőle. A Beyond The Apocalypse-hoz képest nem túl erős, körülbelül a Hellfire szintjén mozog. Szerintem jelentek meg idén ennél sokkal jobb black metal albumok is, bár a banda elvakult rajongóit és a médiát ez valószínűleg nem fogja érdekelni.

6.5/10

Darkthrone: Circle The Wagons (2010)

2010-07-19T14:57:00.001+02:00

Peaceville
01. Those Treasures Will Never Befall You
02. Running for Borders
03. I Am the Graves of the 80's
04. Stylized Corpse
05. Circle the Wagons
06. Black Mountain Totem
07. I Am the Working Class
08. Eyes Burst At Dawn
09. Bränn Inte Slottet
Hossz: 40:50

A Darkthrone "kvázi-műfajváltása" óta ez már a negyedik albumuk, amely az új szellemben fogant. A The Cult Is Alive óta a srácok mind a hangzást, mind az éneket némileg tisztábbra vették, ami elsőre nekem nem nyerte meg túlzottan a tetszésem (lásd NWOBHM kritika), ám az ezt követő nagylemez (F.O.A.D.) már meggyőzött. Ahogy a tavalyelőtti Dark Thrones And Black Flags is. Az elmúlt négy évben két dolog is bizonyossá vált: a Darkthrone még mindig életképes, (az Ossian szavaival élve mondhatnám: "létük a bizonyíték") a másik , hogy még mindig értékes produkciót tudnak letenni az asztalra. Az új album is ezt a tendenciát erősíti, semmi lényeges változás nincs rajta az eddigi anyagokhoz képest, a hangzás, borító, minden hasonló, mégsem érzem, hogy önismétlésbe mentek volna át Fenrizék. Ez kérem még mindig odabasz.

A Those Treasures Will Never Befall You egy Darkthrone-ra jellemzően erős kezdés, a tiszta énekdallammal felvértezett refrén kitörölhetetlenül rögzül az agyban. A Running For Borders kissé szerényebben hasít a második track személyében, de gond egy szál se, mert jön az über-old-scool háttérvokállal felvértezett I Am The Graves Of The 80's. Egyébként érdemes megfigyelni, hogy a megmondósabb, metal trúságát boncolgató szöveggel ellátott számok szerzője Fenriz, a többié pedig Nocturno, a kettő keveredését én egy tökéletes(en gyilkos) mixnek érzem. A Stylized Corpse a maga hét és fél percével kissé szokatlan az új irány rövidebb dalaihoz szokott fülnek, de szerintem a lemez egyik legjobb szerzeménye, lassú, vonszolós, de mégis fogós marad, és egy percre sem válik unalmassá. Ezt követi a címadó szám, amit talán a F.O.A.D. hasonló funkciót betöltő nótájával lehet a leginkább rokonítani, bár ez még azt is felülmúlja. A Black Mountain Totem az album indiános borítóját igyekszik alátámasztani, mégpedig elsöprő sikerrel (szintén az album egyik csúcspontja). Az I Am The Working Class iszonyatosan prosztó, az Eyes Burst At Dawn (amit már előzőleg is meg lehetett hallgatni) pedig földbe döngöl. Nem vagyok biztos benne, hogy muszáj volt ezt még folytatni (szerintem kiváló befejezés lett volna), noha a záró Bränn Inte Slottettel sincs semmi gond.

A Darkthrone megint egy felejthetetlen lemezzel rukkolt elő, noha nekem az újabb albumok közül még mindig a legutóbbi Dark Thrones... áll a legközelebb a szívemhez.

9/10

Bornholm: March For Glory and Revenge (2009)

2010-07-16T11:13:00.004+02:00

Vic Records
01. Intro - Reconquering the Carpathians
02. The Call of the Heathen Horns
03. From the Blackness of Aeons
04. Mournful Hymns
05. Where the Light Was Born (Thule Ultima A Sole Nomen Habens)
06. Light Burst into Flames on the Horns of Baphomet
Hossz: 46:14

A legrangosabb honi epikus/pogány black metal csapat új albuma jókora késéssel jelent meg, következzék hát a kritika is szintén hatalmas késéssel.

A különféle interjúkban többször is elhangzott a banda részéről, hogy az új lemez mind zeneileg, mind mondanivalóját tekintve szélsőségesebb lesz. Nos, ezt nem igazán látom, a Bornholm szerzeményeit továbbra is a már megszokott Bathory-s ízekkel operáló (csipetnyi régi Satyriconnal megfűszerezett) epikus black metalként lehet a leginkább definiálni.

Az akusztikus intrót követő címadó szerzemény tökéletes keresztmetszetét nyújtja a csapat zenéjének, itt bizony a (h)ősi dicsőség kerül megéneklésre, szóval aki parttalan sátánkodásra, vagy borotvapengés önvagdosásra vágyik, másfelé keresgéljen. Újdonság, hogy néhány számban tiszta ének is hallható, bár meglátásom szerint ez nem sokat tesz hozzá a produkcióhoz (bár az epikus élt erősíti valamelyest). Ennél némileg érdekesebb a harsona szerepeltetése, amelyet Pál Zoltán kezel (az album megjelenésekor még Sear Bliss, manapság I Divine-tag), ez némi SB-érzetet visz a zenébe, amit valószínűleg csak azért érzek, mert nem sok helyen szoktam találkozni eme míves hangszerrel (bár ha ez a tendencia - lásd még új Aetherius Obscuritas - folytatódik, mi leszünk a "harsonás black metal nagyhatalom").
A záró Dreams Of Ages-re amúgy klip is készült, ami kissé meglepő a szám jellegét tekintve (de ez nem baj, egy újabb napocskát - vagy pentagrammocskát vagy mifenét be is írok a trúsági ellenőrzőjükbe). Maga a klip egyébként bőven vállalható, a műfajban megszokott minőséget felülmúlja, még ha véleményem szerint túl sok értelme nincs is ebben a zenei közegben.

Akkor most milyen is lett maga az album? Nem rossz, de kissé azért többet vártam, első hallgatásra nem is maradt meg más a Mournful Hymns közepén lévő igen markáns gitárdallamon kívül. Később persze finomodott a kép, van jó pár kiemelkedő momentum az anyagon, és biztos vagyok benne, hogy akik szeretik az ilyesféle black metal alapú zenét, sokat fogják hallgatni. Mindenesetre én nem látok komolyabb színvonalbéli elmozdulást az eddigi anyagokhoz képest. A Bornholm ezt tudja. És ez nem is kevés.

7.5/10

Ov Hell: The Underworld Regime (2010)

2010-06-18T12:02:00.006+02:00

Indie Recordings
01. Devil's Harlot
02. Post Modern Sadist
03. Invoker
04. Perpetual Night
05. Ghosting
06. Acts of Sin
07. Krigsatte Faner
08. Hill Norge
Hossz: 37:35

Az Ov Hell létrehozója a Gorgorothból kivágott King Ov Hell (itt szerényen csak King). A mikrofonnál Shagrath, a dobok mögött Frost feszít, és a két gitáros (Ice Dale és Teloch) is ismerős lehet a mainstream black metal csapatok barátainak. A zene sátáni black metal.

Igencsak megkérdőjelezhető eme "szuperprodukció" létjogosultsága.
Most őszintén, ki kíváncsi erre a lemezre? Ja igen, azok, akiknek az első "black metal" albuma a Death Cult Armageddon volt és Gaahl maga a sátán gyermeke. (Bár elegen vannak ahhoz, hogy Shagrathék pénztárcáját megtöltsék, ami nem egy utolsó szempont!).
Elkezdhetném sorolni, hogy ez a lemez mennyire fárasztó, elcsépelt, ötlettelen, satöbbi, de szerintem ezt már a többség leszűrte magától is a produkció nevéből, a nevetséges borítóból, illetőleg a számcímekből. A parttalan és bizonyos szinten túl - mert azért valamit porig alázni is király dolog! - fölösleges ócsárlást feledve lássunk kicsit távolabb annál, hogy ezt a lemezt kik készítették. Ugyanis az Ov Hell bemutatkozó albuma kicsit szarabb hangzással, samplerek, valamint Shagrath éneke nélkül teljesen kvlt lenne az underground (képzavar) tömegei számára. Az a kurva nagy helyzet, hogy "hű de pózerek ofhellék", de bizony az UG "hősök" jelentős része ugyanilyen hulladékot szokott kiadni a kezei közül.

Jöjjön hát a csúcspont, a nap legnagyobb blaszfémiája (szó bennakad, hang fennakad, lehelet megszegik...): ez a lemez biza' nem sokkal szarabb, mint mondjuk az új (vagy akár a régi) Watain!

4/10

Új Impaled Nazarene cuccok

2010-06-15T10:02:00.003+02:00

Kedvenc kecskebaszó bandánk hamarosan stúdióba vonul az új lemez felvételének céljából, ami novemberben fog megjelenni az Osmose gondozásában. Ezen kívül november huszadikán sor kerül egy koncertre a finnországi Henry´s Pubban, ahol a csapat huszadik szülinapját fogják megünnepelni, és ez a show meg is jelenik majd DVD-n.
Forrás

Júniusi Lifelover hírek

2010-06-12T15:38:00.003+02:00

Hamarosan jön az új Lifelover album! Ezt a hírt kicsit bővebben megfogalmazva a csapat myspace-oldalán találjátok.

Rotting Christ: Aealo (2010)

2010-05-20T08:58:00.008+02:00

Season Of Mist
01. Aealo
02. Eon Aenaos
03. Demonon Vrosis
04. Noctis Era
05. dub-sag-ta-ke
06. Fire Death and Fear
07. Nekron lahes...
08. ...Pir Threontai
09. Thou Art Lord
10. Santa Muerte
11. Orders From the Dead (Diamanda Galas cover)

Már a Varathron-kritikánál is pedzegettem, hogy az új Rotting Christ nem igazán váltja be a hozzá fűzött reményeket, nézzük hát meg közelebbről Sakisék "300-as" albumát.

A 2004-es Sanctus Diavoloson lévő Athanai Este egy új fejezetet nyitott a banda történetében. Az addigi középkori/gótikus jelleg az enyészeté lett, és a helyét egy ősi görög hangulatot árasztó körítés vette át (népi hangszerek, anyanyelű szöveg, satöbbi). A 2007-es Theogonia megmutatta, hogy az ebben a formában még nem nagyon hallott, ám mégis divatosnak mondható stíluselemek implantálása nem tette tönkre a bandát, sőt, a klasszikus albumok óta az egyik legjobb anyagukat készítették el.

Az Aealo-n ez a tendencia tovább folytatódik. No nem az, hogy ez lenne az egyik legjobb lemezük, hanem hogy szinte minden számban megtalálható a jellegzetesen görög női ének, vagy más folkos elem. E tekintetben az előzetes félelmeim alaptalannak bizonyultak, ezek kimondottan jót tesznek az albumnak. A probléma gyökere, hogy 2005 óta nem jelent meg Thou Art Lord album, és így Sakisnak nincs hol ellőnie a közepes riffeket. A Theogonia kiváló dallamai után arculcsapás (vagy inkább köpés), hogy milyen jellegtelen gitártémákkal képesek előállni helyenként (pl. Noctis Era eleje). Ráadásul a fogósabb részek is eléggé egy kaptafára mennek, többször is az volt az érzésem az album hallgatása alatt, hogy bizonyos riffeket már hallottam pár számmal korábban.

Azért még szerencsére a jó számok vannak többségben, például a címadó dal, a dub-sag-ta-ke, vagy pedig a Santa Muerte kiválóan sikerült. Szerepel még a lemezen Nemtheanga is a Primordialból, de a Thou Art Lord c. számot neki sem igazán sikerül emlékezetessé tennie a tiszta énekhangjával. Az album végén elhangzik egy kilenc perces tétel Diamanda Galastól. Na ez az, amit nagyon nem kellett volna. Annyira unalmas lett, hogy az szégyen a bandára nézve, különösen a eddigi, jellemzően magas színvonalú lemezzáró dalaikhoz képest. Az elképzeléssel magával semmi gond, Diamanda Galas nem rossz (ismerős lehet néhányaknak, de persze nem a metal szcénából), de szerintem egyáltalán nem illik ide. Az utolsó előtti Santa Muerte szélvész gyors, apoklaiptikus tekerése tökéletes zárás lett volna, hasonlóan a Khronost befejező Glory Of Sadnesshez.

Az eddigi gyalázkodás ellenére nem szar az Aealo, a slágeressége ellenére is élvezhető, csak a körítés csiszolgatása helyett legközelebb több időt kellene a gitárokra fordítani (már a hangzásuk is borzasztó). Magus meg ne itt "vendékszerepeljen", hanem tessék új Thou Art Lord lemezt készíteni!

8/10

The Ruins of Beverast: Foulest Semen of a Sheltered Elite (2009)

2010-05-17T15:14:00.003+02:00

Ván
01. I Raised this Stone as a Ghastly Memorial
02. Alu
03. God's Ensanguined Bestiaries
04. Mount Sinai Moloch
05. Transcending Saturnine Iericho Skies
06. Kain's Countenance Fell
07. The Restless Mills
08. Theriak - Baal - Theriak
09. Blood Vaults (II - Our Despots Cleanse the Levant)
10. Arcane Pharmakon Messiah

A XXI. század első évtizedének legfontosabb black metal albumait felsorolni nem lenne túl könnyű feladat. Végül is mi alapján induljon el az ember? Mely albumok vitték át az új évezredbe az eredetihez leghűbb módon a stílust? Mely albumok képviselik azt, amit a black metal a '90-es évek elején jelentett? Netán az innovációt, a (legtöbbször zsákutcába futó) újításra való szándékot díjazza az egyszeri kritikus?
Bárhogy is nézzük, a The Ruins Of Beverast 2004-es, Unlock The Shrine című albuma rajta lenne ezen a listán.
A project szülőatyja, Alexander von Meilenwald, a Nagelfar megszűnte után új utakra merészkedett a zenéjével, amelyet forradalminak nem neveznék (hiszen megvoltak a maga előzményei, lásd Weakling), ám mégis egy olyan szörnyszülött emelkedett ki a pokol legmélyebb bugyrából, amely mind a mai napig hatást gyakorol rám, bármilyen sokszor is hallottam eddig.
A második, 2006-os albummal ezt nem sikerült, nem is sikerülhetett volna felülmúlni. A zeneipar már számtalan példát adott rá, hogy egy ilyen bivalyerős debütnek kétféle folytatása lehet: valami az eddigiektől teljesen más (jobb, rosszabb, mindegy, a lényeg, hogy teljesen új stílust képvisel), vagy pedig a már jól bevált recept, csak gyengébb kivitelben.
A TRoB esetén az utóbbi jött be, a Foulest Semen of a Sheltered Elite pedig ennek egyenes folytatása.
Valahol pont emiatt nem is esélytelen a próbálkozás. Az in medias res kezdet (I Raised this Stone as a Ghastly Memorial) például igen jóra sikerült, és később is vannak kiemelkedő pillanatok. A The Restless Mills alatt szinte a talpa alatt érzi az ember a pokolbéli kopácsolás, készülődés zajait, amely némi pihenő után a Blood Vaults második részében tör elő a föld felszíne alól.
Mindezzel "csupán" annyi a gond, hogy a jobb részek egyszerűen elsikkadnak az album nagy részében hallható funeral doom-posványban. A hangulat a helyén van, de maguknak a számoknak a szürkesége akadályozza meg, hogy a hallgató teljesen átadhassa magát neki.
Az előző albumnál némileg jobban sikerült, de EZ a The Ruins of Beverast csak lélek nélküli utánzata az első lemeznél megismert csodának.

7.5/10

Varathron: Stygian Forces of Scorn (2009)

2010-04-17T10:07:00.009+02:00

Die Todesrune Records
01. Behind the Mask
02. Legend of Demusar
03. Legions of Profane Wrath
04. Where the Walls Weep
05. Dismal King
06. Beyond the Darkness
07. Demoniac Abysmal Realms
08. Lord of Illusions
09. Sacred Ahlat
10. The Depths of Gnar
11. Aclo Savaoth Soth (The Final Chapter of Acts)

Az ősi görög black metal triász általam leginkább favorizált tagjának új lemezét fokozott várakozás előzte meg részemről. A Varathron új évezredbeli tevékenysége nem mondható túlzottan széleskörűnek, az újrakiadásokon kívül tulajdonképpen csak a 2004-es Crowsreign albumra és egy régi próba, valamint koncertfelvételeket tartalmazó anyagra (Live at the Swamp) korlátozódik. Most pedig itt az új album (és vele együtt egy split a szintén görög Desolationnel).

A '90-es évek legendás kiadványai után a csapat zenéjében egyre komolyabb szerepet kapott a szintetizátor (a The Lament of Gods EP-től kezdődően), így az epikus (fogjuk rá) black metaljuk a Crowsreign albumon epikus/szimfonikus black/heavy metallá változott, ami elég csúnyán hangzik, és tény, hogy a megvalósítás nem baszta ki a biztosítékot, de összességében egy hallgatható produktummal álltak elő.

Az új lemezen Stefan Necroabyssious nagyrészt új zenészeket vett maga mellé, és Bill (Crazy Wizard) kikerülésével a szintetizátorbetétek száma is lecsökkent, ami mindenképpen jót tett a zenének. Kár is lenne ragoznom, az albumon nagyon a helyén van minden. Régi jó görög riffek, Stefan kissé death metalos vokálja, és mindehhez egy olyan hangzás, ami szerintem példaértékű lehet az összes norvégokat majmoló görög bandának. Azzal együtt, hogy megmaradt a régi sound EREJE, nem holmi gagyi vékony gitárhangzással (lásd új Rotting Christ) ellátott, túlpolírozott album ez. Azt kell hogy mondjam, tökéletes interpretációja a '90-es évek görög hangulatvilágának, modern eszközök igénybevételével (tehát szó sincs "szándékosan lerontott" hangzásról).

Az album egy órája egy hosszú utazás az ősi dicső korszakok hullámain, mindez aláfestve régi ismerősként köszöntött riffekkel, amelyek kézenfogva járnak az új kor megoldásaival. Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a "Where the Walls Weep" akár a Walpurgisnachtra is felkerülhetett volna, és hogy a "Beyond the Darkness" ugyanezen album outrojának (méltó) utódja. A "Dismal King" a Rotting Christ "Ice Shaped God" c. számát idézi, a "Legends of Profane Wrath" letépi a hallgató fejét, a "Sacred Ahlat" pedig kellemesen újszerű, még a heavy metalos riffjei is kifejezetten jók.

Egy szó mint száz, a Varathron sikeresen kifarolt a Crowsreign-féle zsákutcából, és egy olyan albumot tett le az asztalra, amire méltán büszke lehet az egész görög black metal szcéna, a az új kiadványaikkal a dicső múltat meggyalázó bandák pedig példát vehetnek róla: így kell a régi hangzást, régi riffeket modernül, és fogjuk rá, hogy újszerűen prezentálni!

9.5/10

IC Rex: Vedenjakaja (2009)

2010-03-04T08:56:00.008+01:00

Hammer of Hate
01. Prologi
02. Valolanka
03. Kristallipalatsi
04. Näky Hävityksestä
05. Hautajaiskulkue
06. Mestarin Ääni
07. Vedenjakaja

Az utóbbi években bebizonyosodott, hogy a három nagy skandináv ország közül a finnek azok, akikben még lehet bízni. Persze innen is ömlik a szemét, de mondjuk a Clandestine Blaze vagy a Satanic Warmaster zenéje eléggé nyíltan megcáfolja a black metal állítólagos halálát.

Az IC Rex (elég fura név) tipikusan finn black metalt játszik, és ezalatt nem a népzenei elemekkel telepakolt alkoholbrigádok muzsikáját értem, hanem azt a jellegzetesen finn dallamokkal operáló zenét, amit pl. az Azaghal is produkál.

A lemez egy a szimfonikus bm bandákra jellemző szintetizátoros intróval indul, amit akár a Finnugor is csinálhatott volna. A szinti a későbbiekben is előkerül, de közel sem annyiszor, hogy a bandát szimfonikusnak mondhassuk (vagy inkább bélyegezhessük, tekintetbe véve az efféle bandák színvonalának mélyrepülését az utóbbi években).

Maga a zene egyébként kissé egysíkú, bennem túl sok nem is maradt meg belőle a többszöri hallgatás ellenére sem, de valami mégis rábírt arra, hogy újra és újra végigpörgessem, szóval nem annyira elveszett produkció ez.
Ha ki kellene valamit emelnem a közel 55 perces albumról, akkor az a negyedikként elhangzó Näky Hävityksestä és az utolsó előtti Mestarin Ääni lenne, talán ezek sikerültek a legjobban.

6.5/10

Master's Hammer: Mantras (2009)

2010-03-03T11:02:00.011+01:00

Self-released
01. Typograf
02. Domanín
03. Až Já Budu V Hrobe Hníti...
04. Čerti
05. Bodhi
06. Červené Blato
07. Tympan
08. Vrana
09. Propesko
10. Fantasie
11. Ganesha Mantra
12. Jáma Pekel
13. Epitaf

Az utóbbi évek újjáalakulási hullámához csatlakozva a "cseh Tormentor" Master's Hammer is feléledt poraiból. Nos, mit várhatna az ember, amikor már új Beherit album is van? (Hozzáteszem, szinte ők voltak az egyetlenek a visszatérő bandák közül, akik nem okoztak csalódást).

Kérdés, hogy mit tud nyújtani nekünk a banda 2009-ben? Kiérdemelten kultikus státusza ellenére szerintem kevesen ismerik a csapatot idehaza, pedig a '91-es Ritual lemezt méltán sorolhatjuk a black metal műfaj alapvetései közé.
A zene egyenes folytatása a kilencvenes évek derekán megjelent "búcsúalbumnak" (ami mindmáig a leggyengébb anyaguk). Heavys beütésű szikár black metal riffek, kissé gyengén szóló gitárok, némi elektronika. A gitárdallamok több helyen a Ritualt idézik, ami mindenképpen jó pont. Az első három számot hallva kimondottan tetszett az album, de ezt követően a túlzásba vitt elektronikus részek és a bm-stílusjegyek hiánya megöli az albumot, mindenre emlékeztet a zene (Rammstein, Zlad, stb.), csak pont arra nem, amire kellene: a Master's Hammerre.
A változások megfigyeléséhez elég meghallgatni az újra felvett Jáma Pekelt.
Igazából nincs mit csodálkozni ezen, a feloszlás előtti "progresszív leépülés" folytatása ez a lemez, nem vártam többet. Azt azért igazságtalan lenne kimondani, hogy a lemez szar, elég sokat hallgattam, és tulajdonképpen meg is szerettem valamennyire, de szerintem ezzel kevesen lesznek így. Van egy sajátos hangulata a '70-es éveket idéző szintis megoldásoknak, amik mögött meghúzódnak az ősi black metal dallamok (már ahol), egyedi album ez, de eredetinek semmiképp nem mondanám. Ja, és a borító megint szörnyű lett!

6.5/10

Egy link

2010-02-26T12:17:00.003+01:00

Kommentár nélkül.

Battleroar: Halál Útja (Demo) (2008)

2010-02-25T12:20:00.002+01:00

Self-released
01. Intro
02. Új vallás, a világ kárára
03. Halál útja
04. Hív a harcmező
05. Halott fák erdeje
06. Gyilkos vágy
07. Hans siste vinter (Darkthrone Cover)
08. Outro

A mai második recenzióm tárgya szintén egy magyar csapat kiadványa, ám közel sem tudok róla annyi jót mondani, mint a Duskról.

A litéri Battleroar szerintem elég ismeretlen idehaza, nem nagyon találkoztam velük kapcsolatos írásokkal, a Metal Archives szerint 2007-ben alakultak, és a tagok nem játszanak semmiféle ismertebb formációban. Már jelent meg egy demójuk 2007-ben, de azt nem hallottam.

A Halál Útját hallgatva nem is bánom túlságosan. A zenéjük eléggé Darkthrone-másolat, ami nem lenne akkora baj, ha jó gitártémákból építkeznének a számok. Ez viszont nem jött össze! A hangzás sem eléggé erőteljes ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Mindez legjobban a Hans siste vintert hallva figyelhető meg, ott ugyanis van összehasonlítási alap, a feldolgozás erőtlensége mellbevágó. Pontosan eljátsszák a számot, de lélek nélkül.

A számok szövege magyar, de elképesztően klisés mind, ilyen színvonalon szerintem nem sok értelme van az anyanyelv használatának (nem rosszabbak, mint egy átlag angol szöveg, de magyarul sokkal szarabbul hangzanak ezek a black metal-klisék). A téma a sátánizmus, de némi ősmagyar hatás is tetten érhető. A legjobb szám talán még a negyedikként elhangzó Hív a harcmező, de ez sem váltja meg a demót.

Tudom, ez még csak a banda második kiadványa, de ha valamit el akarnak érni, szerintem sürgősen kezdjenek el jobb számokat írni, mert ez nagyon tucatprodukció lett.

4/10

Dusk: Örök Halálban (2009)

2010-02-25T09:16:00.007+01:00

Possession productions
01. Egy Megszakadt Holt Lélek
02. Örök Halálban
03. A Pokol Kapuja

A tavalyi év egyik nagy meglepetése volt ez az album. A Shadow-féle Dusk a hazai színtér egyik legjobb bandája (bármennyire is nem ide tartozónak vallja magát), ám az utóbbi években a zenéje kezdett kissé kifulladni. A Shadowsoul óta érezhetően laposodtak a lemezek, még ha a 2007-es Pray For Death magyar szövegei üdítőleg hatottak is.

A recept a legújabb albumon is a régi: Burzuméhoz hasonló érzelemvilágú, egyszerű hangszerelésű zene, gyűlölettel teli szövegekkel. Mindenképpen pozitív, hogy ez utóbbiakat Shadow úgy prezentálja, hogy minden különösebb koncentrálás nélkül is megmaradnak az emberben, tisztán kihallhatóak. Bármennyire klisések is, a zenével együtt elképesztő hangulatot teremt. Szó sincs itt melankólikus, depresszív szövegekről, ez kőkemény gyűlölet! A hallgatóra gyakorolt hatását leginkább a Nargarothhoz tudnám hasonlítani (a zene hatását, nem a zenét magát).
Az albumon szereplő három szám közül a címadó a legjobb, itt mind a szövegek, mind a gitártémák gyakorlatilag tökéletesek, száz százalékig megvalósul az a cél, amit Shadow vélhetőleg el akart érni. A zene és a szövegek harmóniájával a másik két számban sincs gond, itt viszont érezhetően magasabb a színvonal.
A legutolsó szám vége felé már kissé leül a hangulat, mindenképp jó, hogy csak 40 perces lett a lemez, ha tovább tartana, már kíméletlenül unalomba fulladna.

A különböző interjúkban Shadow többször is kifejtette, hogy nem tartja magát magyarnak, épp ezért furcsállom a rengeteg rovásírást a cd bookletjében ill. borítóján (a számok magyar szövegét nem, szükségtelen patriótának lenni ahhoz, hogy valaki rájöjjön a magyar nyelv black metalban ritkán kiaknázott mélységeire). Talán az utóbbi időben meggondolta magát? Nem hiszem, a True Carpathian Black Metal bandáinak minimál-honlapjai legalábbis nem ezt mutatják. A hazai szcénát elnézve ugyan sok szempontból meg tudom érteni ezen csapatok elkülönülési vágyát, azonban a direkt bemutatás, anyázás ekkora mértékben szerintem már kissé fölösleges túlzás.

9/10

Belphegor: Walpurgis Rites - Hexenwahn (2009)

2010-02-22T09:48:00.007+01:00

Nuclear Blast Records
01. Walpurgis Rites
02. Veneratio Diaboli - I Am Sin
03. Hail The New Flesh
04. Reichswehr In Blood
05. The Crosses Made Of Bone
06. Der Geistertreiber
07. Destroyer Hekate
08. Enthralled Toxic Sabbath
09. Hexenwahn - Totenkult

Az osztrák Belphegor már '93 óta riogatja a keresztényeket, a mainstreambe való áttörés a Lucifer Incestus című albumukkal következett be, körülbelül azóta ők is a "minden extreme metal-rajongó" által ismert zenekarok közé tartoznak. Elismertségük kulcsa az iszonyatos erőt képviselő, és (jó értelemben vett) tiszta hangzással operáló black/death metal, ahol színtisztán elkülönülnek a két stílus jegyei. Mindez nyakonöntve egy már-már kínosan pózer sátánizmussal.

Alapvetően ez a fenti recept az, amitől hányni tudnék, a Belphegor esetén azonban többé-kevésbé működik. A dalokban a legcsekélyebb eredetiség sincs, a produkció komolysága is megkérdőjelezhető a fent említett eltúlzott sátánkodásnak köszönhetően. Azonban a srácok rendelkeznek valamivel, ami a hasonszőrű bandákból hiányozni szokott: tudnak számokat írni. Mi több egész jó számokat!
A legutóbbi Bondage Goat Zombie különösen magasra tette a lécet, véleményem szerint ez volt a legjobb albumuk a Lucifer Incestus óta, ez lehet, hogy nekik is feltűnt, ugyanis az új kiadvány teljesen ugyanolyan! Szerencsére ez csak a számok jellegében érhető tetten, újra felhasznált riffet én nem találtam. Gyakorlatilag minden Bondage-es számnak meg van a megfelelője az új albumon, ezeket kár is lenne felsorolni, akinek van füle, hallani fogja.

Az egyetlen "kicsiny" különbség, hogy ezek a dalok egyértelműen gyengébbek. Ki tudnám emelni a "Veneratio Diaboli - I Am Sin"-t, a "The Crosses Made Of Bone"-t a trashes riffjével, valamint a "Destroyer Hekate" alaptémáját (ez kár, hogy a szám végén nem tér vissza), amik különösen jók lettek. Sőt, az előző album "Sexdictator Lucifer" c. számának idei párja, a "Der Geistertreiber" sem rossz. A klipje különösen emlékezetes, nevetségességében méltó a csapat régi apácás videóihoz, megtekintése kötelező!

A banda szokása szerint az utolsó szám egy epikusabb, tisztább vokállal rendelkező dal, ez viszont jól el lett baszva! Nagy hátrány, hogy ilyen gyengén ér véget az album.

7.5/10

2010-02-21T12:32:00.002+01:00

Jön az új Darkthrone-album! Egy számot már meg is lehet hallgatni.
A teljes lemez április 6-án fog megjelenni, Circle the Wagons címmel.

A Limbonic Artból pedig kivált Morpheus, Daemon egyedül folytatja. A myspace-oldalon az áll, hogy az új album 2009 végén jön, hát erről már lecsúsztak!

Hate Forest: Temple Forest (Demo) (2007)

2010-02-08T09:03:00.010+01:00

Hammer of Damnation
01. Majesty of the Approaching Forest
02. Snow Covers Faded Gold of Autumn
03. First Rays of the Rising Sun
04. Moon
05. Spectral and Sad Is Thy Forest Dance
06. Cold Early Morning Mist
07. Winterfall
08. Sunset and Twilight

A Hate Forest egy legenda. Azt a helyenként melankóliával kevert elképesztő erő és gyűlölet, amelyet zenéjük képvisel, az örök klasszikusok panteonjába emelték a zenekar egész munkásságát. Lehet vitázni azon, hogy a korai demók nagyon burzumosak voltak (ez egyébként igaz), de a zene egyediségét és unikum mivoltát dőreség lenne megkérdőjelezni.
A Sorrow album után feloszlott ukrán csapat utózenekarai közül sem a Blood Of Kingu, sem a jóval felkapottabb Drudkh nem tudta teljes mértékben ezt az érzelemvilágot közvetíteni (jóllehet, nem is volt cél).

A Temple Forest jellegében eltér a megszokott Hate Forest-anyagoktól, ugyanis itt kizárólag szintetizátorral készült merengős, melankólikus tételeket hallhatunk. Az anyagot még 2000-ben rögzítették, és sokáig úgy tűnt, ez lesz a legutolsó kiadvány a csapat neve alatt, ám tavaly kiadtak egy splitet és egy Dead But Dreaming c. albumot, ami további kiadatlan számokat tartalmazott.

A tételek viszonylag rövidek, alig több fél óránál az egész album, ami jelen esetben kifejezetten jó. A rövidség ellenére elképesztő a számok hatása a hallgatóra, ilyen mértékű atmoszférát általában órányi hosszra rúgó lemezek tudnak csak teremteni. Leginkább egyébként a Burzum szintis albumaihoz tudnám hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy sokkal kevesebb hangszínből állnak a tételek, sokkal egységesebb az egész.
A Hate Forest ÖRÖKKÉ él!

9/10

Nargaroth: Jahreszeiten (2009)

2010-02-04T08:07:00.007+01:00

No Colours Records
01. Prolog
02. Frühling
03. Sommer
04. Herbst
05. Winter

"Nem tudom, ki vagyok és ki voltam
Idegen és teljesen új saját magam előtt
És öreg,
Ha a tükörbe nézek"

Mennydörgik Kanwulf szavai az új album intrójában. Noha barátunk öregnek semmiképp sem nevezhető, az utóbbi időben meglepő mértékben követi az idők szavát (cd-n jelennek meg az albumok, koncert dvd, saját honlap, bár myspace még mindig nincs). Ezeket tekintetbe véve több régi nyilatkozat is "lejártnak" tekinthető. Mindenesetre a lényeg, vagyis a zene atmoszférája semmit sem változott.

Ami elsőre szembeötlő, hogy konceptalbummal van dolgunk, a bevezetőt követő négy szám egy-egy évszak atmoszféráját, hangulatát próbálja zenébe önteni.
A számok leginkább a Rasluka I-II/Geliebte des Regens-korszakot idézik, ami mindenképp üdítő tekintetbe véve, hogy a Kanwulf által "legfrissebben" kreált zenét utoljára a Prosatanica Shooting Angelsen hallhattunk. (A Semper Fidelist régebben csinálta, ezért is furcsa, hogy több kritikában azzal hasonlítják össze, ill. az azon hallott megoldásokat kérik számon az új albumon.)
Szerencsére a kissé túlhangosított, pusztító orkán erejével bíró hangzás most is megmaradt (loudness war... izé... loudness ist krieg)

Az eddigi kiadványok közül talán a Jahreszeiten tartalmazza a legtöbb nem bm-riffet, elég csak a nyitó Frühling kezdődallamát meghallgatni. Az effajta változatosság kimondottan jót tesz a rétestészta módjára elnyújtott számoknak, amelyet tovább emelnek a kiváló érzékkel elkapott váltások. Egyszerűen pont akkor vált ütemet/dallamot Kanwulf, amikor az adott gitárszólam már kezd unalmassá válni (ennek hiánya az, ami elrontja a legtöbb "depresszív-szuicid" black metal albumot). Kiválóan példa erre a Sommer, amelynek mind a 14 perce figyelemreméltó!

Az album leghosszabb dala a 22 perces Herbst, itt szintetizátort és tiszta éneket is hallhatunk, de itt már mindezek ellenére is leül valamennyire a lemez. A záró Wintert már jóval az album megjelenése előtt ismerni lehetett, nagyon sajnálom, hogy a vége felé kissé ellaposodik, emlékezetesebb zárást érdemelt volna ez az album (a végén pár mondat erejéig visszatér az intórban szereplő szövegmondás). Érdemes megfigyelni (durva becsléssel) a szám közepén lévő kő Darkthrone-gitárdallamot, mégsem múlt el azért nyomok nélkül az a Prosatanica...

Egy kiváló előadó közel kiváló albuma.

9/10

2010-01-19T18:49:00.001+01:00

A Season Of Mist honlapjára felkerült egy dal az új Rotting Christ albumról:
Noctis Era

Necrofrost: Blackeon Lightharvest (2008)

2010-01-02T08:10:00.005+01:00

Total Holocaust Records
01. Your Flesh Is My Convenience
02. Sacral Arrival of Elitist Light
03. Steel Forests of My Deserted Dreams
04. Into the Cage
05. Blackeon Lightharvest
06. Ugly Misanthropic Metal
07. Journey of the Tyrants
08. Supreme Harvester of Eternal Void

Ez az album aztán rendesen meglepett! Az egyszerű földi halandó azt gondolná, hogy az ilyen bandanévvel, ilyen albumcímmel, ilyen borítóval rendelkező anyag ki van zárva, hogy jó legyen. Ismerős az érzés, amikor ránézel egy albumra, és egyszerűen nincs gyomrod közelebbről megismerkedni vele, mert annyira klisés, annyira kiszámítható, hogy mit fogsz hallani? Na most kár lett volna hinni az efféle előítéleteknek, ugyanis a Necrofrost albuma kurva jó lett. A bandáról eddig nem sokat hallottam, ezen kívül még egy demójuk és két lemezük jelent meg, de ha azok is hasonlóan minőségi zenét rejtenek, akkor érdemes lesz megismerkedni velük.

A zene maga eléggé Darkthrone-ízű, ám a bandát alkotó két tag képességének köszönhetően a lemez jóval többet nyújt egy egyszerű kópiánál.

A szövegelős, minimál riffes intrót követő első számnál az ember még kedélyesen bólogat, hogy na nem is olyan szar ez, pedig akkor még be sem indult igazán a lemez! A Steel Forests of My Deserted Dreams c. tétel elképesztő pusztítása egyértelműen a régi időket idézi fel (jó értelemben persze, ilyen fogós, ámde mégis szélsebességgel száguldó, dallamos, de mégis gyilkoló számot rég hallottam). Az utána következő Into The Cage is telitalálat, bár elsőre furcsa lehet, hogy a fokozatos lassulást követően a szám második felében kizárólag szintetizátor hallható. Ezután is sorjáznak a jobbnál-jobb dallamokkal felvértezett számok, a címadó tétel szintén telitalálat, az Ugly Misanthropic Metal elképesztően proli, ám a csapatnak jól áll. A Journey Of Tyrants középrésze szintén megkapó.

Nem itt tartana a black metal-scene, ha a "standard" kópiabandáknak legalább a fele ilyen minőségben zenélne.

9/10

Sarke - Vorunah (2009)

2009-12-24T09:03:00.008+01:00

Indie Recordings
01. Primitive Killing
02. Vorunah
03. The Drunken Priest
04. Frost Junkie
05. Old
06. Cult Ritual
07. 13 Candles
08. Dead Universe

Kíváncsi lennék rá, hány embernek ismerős idehaza a Sarke név. Nocturno Culto és Sarke (Tulus, Khold, stb.) közös zenekarát az ismert tagok ellenére is meglepően csekély hype övezi kishazánkban. Ez mondjuk nem baj, a thrashnek úgysincs túl széles rajongótábora idehaza.
Bizony, a Vorunah thrash zenét tartalmaz, némi blackes beütéssel. Úgy tűnik Nocturnoéket nem elégíti ki teljes mértékben az anyazenekar egyre primitívebbé válása, muszáj volt valami retro-thrash produkciót is letenni az asztalra, bár ezen kár csodálkozni, a F.O.A.D. óta tudjuk, hogy ők "már '84 óta thrasherek voltak".

Ehhez képest a lemez meglepően kimunkált zenét rejt, jómagam ilyen előzmények után valami hallgathatatlan necro-cuccra számítottam, vagy legjobb esetben is egy Aura Noir-szerű zenére, ehelyett kapunk egy nagyrészt középtempós átlagos thrasht, ami még szintetizátort is tartalmaz. Mindez persze Nocturno Culto vokáljával. Kurva jól énekel amúgy itt is, nem annyira hörög persze, mint a Darkthrone-nál, nem csodálom, hogy vokálozni akart mindenáron, miután Fenriz az előző lemezről "kitúrta".

Az album egy primitív gyilkolással kezdődik (Primitive Killing), ami meg is adja az alaphangulatot, bár az első pár hallgatásnál furcsa lesz, hogy ezután lelassul az album, egészen a záró Dead Universe-ig, amelynek borultsága a Darkthrone-nak is büszkeségére válna. A többi szám közül nekem a címadó Vorunah (nagyon jót tesz neki a refrén alatti szinti) és az Old tetszik a leginkább. Kár, hogy a 13 Candlesnél (nem feldolgozás) már kissé unalmassá válik az album, nagy szerencse, hogy zúzda-keretbe foglalták a lemezt, más különben a végére már meghalna.

A csapat egyébként koncertezik is (session zenészekkel kiegészülve), reménykedjünk benne, hogy hozzánk is eljönnek egyszer.

8/10

Új Nokturnal Mortum album 26-án

2009-12-23T16:31:00.000+01:00

Öt év hallgatás után végre új albummal jelentkezik a Nokturnal Mortum, borítóért, számlistáért ide, összevágott előzetesért, valamint koncerten eljátszott új számokért pedig erre keresgéljetek (az első három lesz)

Aetherius Obscuritas: Black Medicine / Fekete Orvosság (2009)

2009-12-23T09:24:00.004+01:00

Paragon Records
01. Legelső lélegzet / First Breath
02. The End (The Predicted Fall Version)
03. Black Medicine
04. Passed Out of Sight - Passed Out of Mind
05. Fagyos Ölelés / Freezing Embrace
06. Zord Mosoly / Grim Smile
07. The Black Tormentor of Satan (Marduk cover)
08. The Moon Shield
09. Circinus Nebulae
10. A Múlt Lábnyoma / In The Wake of a Remain Footprint
11. Black Demon (Running Wild cover)

Az Arkhorrl vezette Aetherius Obscuritas megítélése elég szélsőséges idehaza, nagyon sokan imádják, mások szerint pedig egy túlértékelt szar.
Jómagam még a demós korszakban ismertem meg a bandát, így tulajdonképpen a kezdetektől nyomon követem Arkhorrl munkásságát. Emlékeim szerint a Kínzó haragon volt utoljára dobgép, azután jött a "nagy kiadós" szerződés, és a csapat külföldön is relatíve híressé vált. Egy mondatban össze tudnám foglalni az AO problémáját, ami az új albumon is hatványozottan jelen van: a régi anyagoknak volt egy kellemes amatőr jellege, amelynek a Layae bölcsőjével már illet volna eltűnnie, hiszen (gondolom) a kiadónak hála komolyabb eszközökkel dolgozhatott a csapat. Igaz, a hangzás némileg csiszolódott, de én mind a mai napig képtelen vagyok úgy gondolni az Aetherius Obscuritasra, mint egy jelentős, komoly banda, pedig elvileg az, ha az újabb anyagok kiadóit nézzük.

Ráadásul a Black Medicine gyengébb is, mint az előzőek. Nem történt semmiféle változás a zenében, egyszerűen unalmasabbak az új számok. Elvétve elhangzik egy-egy jobb gitárdallam, de a legjobb dal egyértelműen a Fagyos ölelés, ami pedig még a demós korszakban készült, most csak újra felvették a srácok.
Valamivel több a kórus, tiszta ének, mint ahogy máskor megszokhattuk, ez sem igazán tesz jót az albumnak. A kórusos részek mindig is rém gagyiak voltak az AO-nál, de összességében jól álltak a zenének (lásd például A szenvedést a kárhozat váltja c. régebbi számot), most ezek sem tetszenek. Az egyik számban fúvós hangszer is megszólal, de minek.

A szövegek azok, amikbe nem kötök bele, Arkhorrl szerencsére igyekszik kerülni a kliséket, ez most is sikerült, akinek bejöttek az eddigiek, most sem fog csalódni.
Van két feldolgozás is, a Running Wild kicsit meglepett, de nem lett rossz.

Az Aetherius Obscuritas értékének kétes voltát erősíti meg ez a lemez, ennél sokkal jobb számokat kellene írni.

5.5/10

Tele a pelus, jön a Belus!

2009-12-22T11:02:00.001+01:00

Még jó pár lemezkritikát le szeretnék rendezni idén, de karácsony után nem leszek gépközelben, így mostanság (akárcsak ma) naponta több poszt is várható. Néhány hír:

Az új Burzum-albumot szerintem senkinek sem kell linkelnem, mindenki kívülről fújja a számlistát, a megjelenési időpontot, az esti rejszolások alkalmával pedig közelebbről megismerkedett a borítóval. Van viszont egy magyar nyelvű oldal, ahol Vikerness nyilatkozatainak magyar fordítása olvasható, a megtekintését melegen ajánlom.

Temnozor koncert magyarországon! Mégpedig január 10-én, a budapesti Pogo Locoban.
Épp ideje volt már, hogy valami értékelhető keleti black metal(szerű) banda is tiszeteletét tegye nálunk. (Tudom, Negura Bunget gyakran jár mifelénk, nem véletlenül volt ott az a bizonyos "értékelhető" szó).
Nokturnal Mortumot akarunk!!!

Elég nagy rendetlenség van a Sear Bliss háza táján, nem elég, hogy egyedül Nagy András maradt a bandában (igaz, mostanra az összes posztra meg van az ember, jórészt ex-SB tagok), de még a DVD is késik. A csapat többi tagja I Divine néven muzsikál, még pedig Tóth Balázzsal karöltve, akinek a neve underground berkekben felér egy káromkodással. Két szám meghallgatható a csapat myspace oldalán. Pontosan annyira érdekfeszítőek/unalmasak (nem kívánt rész törlendő), amennyire sejteni lehetett.

Lifelover: Dekadens EP (2009)

2009-12-22T10:04:00.007+01:00

Osmose Productions
01. Luguber Framtid
02. Myspys
03. Major Fuck Off
04. Lethargy
05. Androider
06. Visdomsord
07. Destination: Ingenstans

Az úgynevezett szupergrupp-jelenség a modern zeneipar egy ritka ocsmány megnyilvánulása. Mindenkinek ismerős lehet, amikor kiégett (vagy a kiégéshez közel álló) zenészek hirtelen összefognak, hátha ki lehet még csalni némi pénzt az unott közönség zsebéből (rosszabb esetben maguknak a menedzsereknek/producereknek pattan ki a fejéből az "isteni szikra". A black metal műfajának kifejezetten része a "szupergrupposodás", ám az undergorund jellegnél (már ahol) fogva ez inkább annak köszönhető, hogy több országban is 2-3 ember van, aki normális produkciót képes letenni az asztalra és ezek összefognak a "szent cél" érdekében, a financiális okok pedig a háttérbe kerülnek. Az, hogy szupergruppokról nem beszélhetünk, már csak a kvázi-ismeretlenség hozadéka. Ismerős az ábra: van mondjuk öt értékelhető "banda" az adott országban, és mind az ötöt ugyanaz az ember csinálja. Abból, amikor valóban ismert bandák zenészei fognak össze egy project erejéig (és nem csak holmi "vendégeskedés" történik) tulajdonképpen nem sok van, egyedül tán' a Twilightot tudnám megemlíteni, ami ilyen téren maradandót alkotott.

A Lifelover nem csak, hogy szupergrupp akar lenni, de még pofátlanul lopott, elcsépelt megoldásokat is használ. Dark rockkal kevert black metal riffek, ezerszer hallott szinti-hangzás, néhol hörgés, néhol ének, depresszív szövegek, Katatonia befigyel ezerrel.

Valahogy mindez mégis odabasz.

A síron túli (de nem kriptaszagú) gitárdallamok nem a letűnt korok borzalmait/büszkeségét, netán sátánista gondolatokat közvetítenek, az erdők, mezők zenéje pedig különösen távol áll a Lifelovertől. Ez kérem igazi urbán-nihilizmus. Régi, rozsdaette sebek szakadnak fel, miközben az éjszakai metropolisz feketesége beborítja a hallgatót. Szenvedés, melynek csupán az öngyilkosság vethet véget. Nincs remény, csupán némi kósza irónia érhető tetten, ami tovább növeli a produkció betegességét.

A szín után következzen a fonák, vagyis a száraz tények: ez az EP a csapat eddigi legszarabb kiadványa (a promót ide nem számítva). Furcsállom, hogy ha az eddigi három albumon sikerült végig fenntartani a hallgató figyelmét, akkor ebben a 26 percben miért nem sikerül. Talán csak eddig bírtak az elcsépelt, eredetiséget nélkülöző alapokra kiváló zenét írni? Összességében persze nem rossz kiadvány ez, csak az eddigiekhez képest karcsú.

7.5/10

Jön az Aealo

2009-12-20T16:55:00.002+01:00

Február 15-én jelenik meg az új Rotting Christ album, tracklist, vendégek neve, borító itt.

Egyetemista nyálas black metalosok!!!

2009-12-15T08:35:00.003+01:00

Ajjajj, egy ilyen nyilatkozat után ehhez mit fognak szólni True Carpathian Black Metal tagjai?

Marduk: Wormwood (2009)

2009-12-04T09:13:00.011+01:00

Regain Records
01. Nowhere, No-One, Nothing
02. Funeral Dawn
03. This Fleshly Void
04. Unclosing The Curse
05. Into Utter Madness
06. Phosphorous Redeemer
07. To Redirect Perdition
08. Whorecrown
09. Chorus Of Cracking Necks
10. As A Garment

A svéd Marduk munkásságának sosem voltam túlzott rajongója, még a régi anyagaiknak sem, de a műfajra gyakorolt hatásuk már csak a kezdeti kiadványok klasszikussá érése miatt is tagadhatatlan.
A bandára jellemző pusztító erejű gyorsaság a La Grande Danse Macabre táján kezdett lassulni, azt, hogy ötlethiány, esetleg valamiféle megfelelési kényszer játszott ebben közre, mindenki döntse el maga. Akárhogy is, a Marduk hangzásvilága mind a mai napig egyedi jelleggel bír, amelyet a folyamatos tagcserék sem tudtak kipusztítani.
A legutóbbi Rom 5:12-t igazából csak idén hallottam, és nem győzött meg túlságosan (voltak jó pillanatai, ám az a csesznye tiszta énekes rész nagyon sokat elvett a lemez "fényéből"), legalábbis a Plague Angelhez képest mindenképp gyenge lett.
A Wormwood természetesen az eddigi irányvonalon halad tovább (nem hinném, hogy Marduk lemezen valaha is meg fogunk lepődni az újszerűsége miatt, de ez nem is baj), talán némileg több lassú rész található benne. Ez utóbbiak közül kiemelkedik a másodikként elhangzó Funeral Dawn, amelynek (elcsépelt) doomossága sokaknál "róka-effektust" fog előidézni, ám nekem mégis tetszik.
Sőt, tulajdonképpen egész jól sikerült ez az album, leszámítva az Unclosing The Curse-t, ami a legócskább Carpathian Forest átkötő dalokkal vetekszik. Vannak persze szokásos refrének is (kizárólag a szám címének ismételgetése), és középszerű riffeket is bőven találni.
Lehet, hogy ma túl lágyszívű vagyok, de ez most ennyit kap:

8/10

Immortal: All Shall Fall (2009)

2009-10-31T10:03:00.004+01:00

Nuclear Blast
01. All Shall Fall
02. The Rise of Darkness
03. Hordes To War
04. Norden On Fire
05. Arctic Swarm
06. Mount North
07. Unearthly Kingdom

Őszintén szólva egyáltalán nem vártam ezt az albumot. Az Immortal Blizzard Beast utáni munkássága nem kifejezetten a szívem csücske, noha viszonylag sokat hallgattam ezen albumokat is (a legjobb még az At The Heart Of Winter volt). Véleményem szerint kissé elvesztették a fonalat Abbathék, egyrészt megpróbálták a kitűnő Mountains Of Might c. szám epikusságát továbbvinni, másrészt a durvulatokat sem akarták elhanyagolni, ám a kései Immortal mindkét vonalon becsődölt. A Blizzard Beast fent emlegetett számát még ezen a téren (véleményem szerint) a legjobban sikerült Tragedies Blows At Horizon sem bírta megközelíteni, a gyorsabb számok pedig egyszerűen unalmasabbá váltak. Az Immortal azon kevés(?) banda közé tartozik, akik a sírjukat nem holmi stílusváltással, női ének belevitelével, stb. ásták ki, hanem "pusztán" annyi történt, hogy egyre szarabb számokat kezdtek el írni. Lehetséges, hogy nem kellett volna ennyi hosszú dalt készíteni (így kevesebb lett volna az üresjárat), vagy kevesebb albumot kellett volna csinálni, most már mindegy, a többi történelem: 2003-as feloszlás, majd a szinte borítékolható reunion.
Az Immortal zenéjének sajátossága, hogy kíméletlensége ellenére eléggé széles befogadóközönséghez szól (a metál extrém ágazatain belül természetesen), így nem csoda, hogy az új albumot hatalmas várakozás előzte meg. Ezerféle limitált verzió, millió interjú, amelyben persze arról van szó, hogy minden eddiginél durvább lesz az All Shall Fall, megjelenésekor pedig szinte mindenki egyként kiállt fel: az Immortal visszatért!
Nem tévednek. Az Immortal valóban visszatért, ám a haldokló Immortal. A haldoklási folyamatban minden további nélkül odailleszthető a Sons Of Northern Darkness mögé.

Szitok ide, gyalázás oda, mivel azért ez még mindig az Immortal, a lemezt nem lehet pusztán annyival lerendezni, hogy szar. Vannak jó pillanatai, az tény, és meglepő módon a Hordes To War pofátlanul "Bathory-ihlette" (hogy diplomatikusan fejezzem ki magam) riffje is ezek közé tartozik. Egész hallgatható a Mount North, az utolsóként elhangzó lassabb tétel (Unearthly Kingdom) sem lett rossz (még a Sons... album Tyrants c. számával lévő erős rokoni kapcsolat ellenére sem). Igazából konkrétan szar szám nincs az albumon, ez tény. Ám olyan se nagyon amelyik a régi lemezeken megállná a helyét.
Nem okozott csalódást az All Shall Fall, mert ennyit vártam. Vagy talán még egy kicsit kevesebbet.

7/10

Graveland: Spears Of Heaven (2009)

2009-10-12T11:51:00.009+02:00

No Colours Records
01. Spears of Heaven
02. Walls of the Red Temple
03. Flame of Doom
04. Braid of a Pride Valkyria
05. When Valkyries Come
06. Sun Wind
07. Return to the Northern Carpathian

A Rob Darken-féle Graveland a black metal szcéna azon kevés bandája közé tartozik, amely egyenletesen magas teljesítményt nyújt, ám annyira azért nem magasat, hogy évek múltán is az aktuális lemezről áradozzanak a kritikusok.

Quorthon hatása letagadhatatlanul ott van a dalokban, mindig ott is volt, ám Darken zenéjének ez a jelző büszkeségére válik, hiszen sikerült kialakítania egy olyan egyedi hangulatú zenét, amelyből akár fél percet hallgatva is bárki boldogan kiálthat fel, hogy itt bizony Graveland szól.

Az eddigiekhez hasonlóan az új lemez is rendelkezik kiemelkedő, valamint felejthetőbb pillanatokkal. Tulajdonképpen ismerős lehet az előző lemezekről az összes a kórus, a riffek, az autentikus pogány hangulat, de ennél a bandánál ez egyáltalán nem baj.

Kíváncsi vagyok, fog-e valaha Draken olyan lemezt produkálni, amire tiszta szívvel adok tíz pontot, bár igazából így sem kell szégyenkeznie: ő nem egy-egy kiemelkedő albummal, hanem a megbízhatóan minőségi sorlemezeket tartalmazó életműve egészével írta be magát a black metal nagykönyvébe.

8.5/10

1349: Revelations of the Black Flame (2009)

2009-09-26T09:48:00.003+02:00

Candlelight
01. Invocation
02. Serpentine Sibilance
03. Horns
04. Maggot Fetus...Teeth Like Thorns
05. Misanthropy
06. Uncreation
07. Set the Controls for the Heart of the Sun (Pink Floyd Cover)
08. Solitude
09. At the Gate...

Furcsa, ám tipikusan a XXI. században a "true arcok" által felkapott norvég black metal bandákra jellemző történet az 1349-é (lásd még az azóta feloszlott Tsjudert).
Adva van pár srác (köztük Frost, hogy legyen egy húzó név is), akiknek a faszuk ki van a dallamos black metallal, és valami keményet akarnak játszani, amiről úgy hiszik, majd vissza hozza a régi időket. Némi hírverés, és az egészet bekajálja a média, "a régi tűz újjáéled az 1349 zenéjében"!!!
Persze nem állítanám, hogy eredetiség nélkül lehetetlen elfogadható zenét játszani. Sőt, az 1349 erősen Gorgoroth-utánérzés muzsikája (amely még így is több egyedi hangot tartalmaz, mint a fentebb emlegetett Tsjuder) a felmenők utóbbi lemezeivel ellentétben (amelyek kvázi hallgathatatlanok voltak) egy értékestől elég messze álló, ám rövid távon, bizonyos korlátok között igenis élvezhető elemeket tartalmaz. Véleményem szerint az eddigi legjobb albumuk a 2004-ben megjelent Beyond The Apocalypse, amelyhez képest a múltkori Hellfire elég gyenge lett.
Ami eléggé meglepett az új album kapcsán, az nem más, mint hogy a csapat láthatóan úgy gondolta, már van olyan "nagy" banda, hogy valami teljesen mással álljon elő az eddigiekhez képest, a nép úgyis be fogja szopni. Egy másik, optimistább elképzelés, hogy "beleszarva" készült a lemez, és mindenféle kommercionális elvárás nélkül, pusztán az ambient zene szeretet miatt (ahogy az pár interjúban előkerült) változott meg a stílus az eddigiekhez képest.
Tulajdonképpen mindegy, melyik változat az igaz, a lemez mindkét esetben elvérzik. A hangulat csupán ócska utánérzése a példaképeknek, a banda régi számaira leginkább emlékeztető gyors tétel ("Maggot Fetus...Teeth Like Thorns") pedig még a csapat mércéjével mérve is egydimenziós és hatásvadász lett.
De semmi gond, a nép be fogja szopni, mert ugye az 1349 az trú banda, meg a régi vonalat képviseli, és igazából ez az album sem rossz, csak más megközelítést igényel.
A Pink Floyd-feldolgozás legalább nem túl nagy meggyalázása az eredetinek.

3.5/10

2 új Lifelover dal

2009-09-07T09:23:00.001+02:00

Az ehónapban megjelenő Lifelover MCD-ről (Dekadens) felkerült két szám a csapat myspace-oldalára. A borítót, számlistát itt tudjátok megnézni.

Hot Nyúz

2009-09-06T10:11:00.006+02:00

A múltkorában emlegett 2010 januárjában (lesz abból március-április is) esedékes új Rotting Christ albumról azt csiripelik a madarak, hogy gyorsabb lesz, mint az előző (hahaha!!!), amitől még nem szarnám össze magam, ám az a tény már jobban odabasz, hogy egy "epikus görög csatáról szóló film" fogja képezni a konceptalbum alapját. Még nem lehet tudni, mely filmről van szó, ám a banda menedzsere az elmúlt napokban kiszivárogtatta a lemez intrójáként szolgáló szerzeményt, amelyet itt tudtok meghallgatni. Ez már döfi, nem?

Ja, ennél még forróbb hír, hogy megjelent a Stygian Forces Of Scorn, egy nótát fel is nyomott valaki youporn.. izé.. youtube-ra.

Továbbá nem lesz Nachtmystium koncert októberben. A kurva anyjukat!

Új Lifelover EP hamarosan

2009-08-08T15:45:00.003+02:00

A svéd Lifeloverről nem volt szó eddig a blogon, de majd lesz.
Eme magvas kijelentés az alábbi hír apropójául szolgál:

"We are almost finished with the recording of the upcoming MCD/EP. It will feature 7 songs and the total length will be around 27 minutes. We are so damn satisfied with this recordning, and Non did a great work in the studio with the drums! So this will be the first Lifelover release with real drums. We can't wait putting out this piece of Narcotic Metal Rock (or whaterver you call it) for you all to hear and fucking embrace..

Album/songtitles and cover will be revealed soon!
Thanks to everyone supporting us!

/Lifelover"

Forrás

Új Rotting Christ album 2010 januárjában!

2009-07-27T14:26:00.001+02:00

"New songs composing process

The composing proccess has almost been completed and the band is ready to enter the studio for the recording sessions of their upcoming album. The new album will succed the very succesfull THEOGONIA, released in Feb 2007.

Sakis will take care of the production once again and as the main composer he wants to state that he had the most exhausting and trippy experience of his career, squeezing his mind in excecive brainstorming. The end of the process finds him and the whole band totally convicted that they have finally made it.

We dont have more to say than proving ourselves in the upcoming recordings and of course with the album's release, a release that is roughly estimated for January 2010."

Forrás

Absu, Nachtmystium októberben

2009-07-26T13:22:00.004+02:00

Október 25-én a Dürer-kertben fellép az Absu, továbbá a Nachtmystium (plusz Razor Of Occam, Zoroaster)!!!
A két nagy fellépő esetében a legfrissebb kiadványokat ismerve a zene értéke megkérdőjelezhető ugyan (különösen a Nachtmystiumé), ám (egyelőre még) nem olyan mértékben, hogy kedvemet szegje.

Drudkh: Microcosmos (2009)

2009-07-24T15:29:00.004+02:00

Season of Mist
01. Days That Passed
02. Distant Cries of Cranes
03. Decadence
04. Ars Poetica
05. Everything Unsaid Before
06. Widow's Grief

Megérkezett az idei Drudkh-adag, az ukrán banda ezúttal egy black metalban kevéssé megszokott színösszeállítású borítóval "riogatja" a modern világ gyermekeit.
Az előzetes beharangozásokkal ellentétben a zene 100%-ig a megszokott séma szerint épül fel, ám ez egyáltalán nem baj. Az meg külön öröm, hogy az előző album elkúrt dobhangzása megjavult.
Minden maradt a régiben, négy tíz perc körüli szám, rövid népzenei intro/outro-keretbe foglalva. Melankóliával, elvágyódással teli negyven perc. Érdemes megfigyelni, hogy a Hate Forest örökségének visszafogottabb felét öröklő (Hate Forest-light) csapat körül mennyivel nagyobb a hírverés, mint az anyabanda agresszívebb részeit idéző másik zenekar, a Blood Of Kingu háza táján. Hiába nincs koncert, nincs interjú, a zene (és valamilyen szinten a hype is) underground szinten eléggé ismertté tette a bandát. Sőt, szerintem már a határon egyensúlyoznak.
Biztos vagyok benne, hogy volt már ennél jobb Drudkh-kiadvány, és abban is, hogy lesz is még, ám ez ettől még egy nagyon értékes album marad.

8.5/10

Új Limbonic Art-cucc július elsején

2009-07-18T08:17:00.002+02:00

Nem, nem új albumot izzad ki a banda, hanem a két legelső promó jelenik meg cd-n (valamint bakeliten) már ismert dalokkal. Lesz még rajta egy valagnyi régi kép is.
Már "alig várom" a (sejthető) következő lépést:
"The almighty legendary unique norwegian black metal band, the Limbonic Art released their old albums (blablabla) REMASTERED!!!"
Bár ehhez azért elkelne egy Season Of Mist-szerződés is.

Remasterizálások

2009-06-10T19:41:00.002+02:00

Évek óta húzódik a Sear Bliss régi albumainak remasterizált újrakiadása, most végre-valahára tényleg kiadta a VIC Records a Forsaken Symphony-t, a My Journey to the Starsot meg is lehet hallgatni a csapat myspace-oldalán.

A Season Of Mist meg kiadja új borítóval, remasterizálva, dobozban, pólóval, tehát minden szarral együtt a Drudkh régi albumait. A remasterizálásnak legalább annyi értelme van, mint a legutóbbi Necromantia-újrakiadásokon végzett kevergetésnek (sőt, még annyi se). De az új albumot (Microcosmos) sok szeretettel várjuk.

Veil: Sombre (2008)

2009-06-09T08:09:00.006+02:00

Stellar Winter
01. To Die Alone
02. Resilience
03. Mater Maternis
04. Renewal
05. Hope

A 2003-ban alakult kétszemélyes amerikai banda már az előző demójával felkeltette a figyelmem, a tavaly megjelent teljes album viszont bebizonyította, hogy a srácokban meg van a potenciál arra, hogy értékes, maradandó zenét alkossanak.

Pedig nem a Veil találta fel a spanyolviaszt, gyakorlatilag Burzum/Xasthur-kópia az egész, pár dallam váltja egymást minden számban, de a Sombrét hallgatva nem csupán valami kamaszkori frusztrációból eredő síránkozást hall az ember, hanem a zene egy valódi utazásra invitálja a hallgatóját egy ködös, rideg, ám cseppet sem érzelemmentes világba, amely helyenként gyors, helyenként lassú, helyenként szintetizátorral fűszerezett (ám komorságából ekkor sem veszít).

A szövegírás terén elég minimalista a csapat, ám ebben az esetben ez nem az ötletek hiányát mutatja, hanem inkább a hangulat kelléke, mert bár rövidek a szövegek, annál velősebbek. A fogságba esett harcos szomorú végét (To Die Alone) az északi felsőbbrendűséget, legyőzhetetlenséget megéneklő dal követi (Resilience). A harmadikként elhangzó Mater Maternis talán a lemez leglassabb tétele, ám a hangulatos szóló felejthetelen. A Renewal sajátos megújulási-képe után a lemezt lezáró Hope csalóka (vagy mégsem?) címe ellenére az egyik legsokatmondóbb szöveggel rendelkezik, amit az utóbbi években láttam:

Winds will blow
Tides will turn
Change is eternal, change is eternal

Rulers fall
Empires end
Change is eternal, change is eternal

9.5/10

2009-06-01T10:49:00.007+02:00

Félve ugyan, de már említettem hazánk vezető metal bandájának új lemezét. Megjelenése tavaly volt esedékes, ám én szégyen szemre nem foglalkoztam vele.
Nem gondoltam azonban, hogy Endréék zenekara keleti-szlávul előadott trú oldszkúl blekkmetálra váltott:

I'm not a number, i'm a free man !!!

2009-05-25T06:43:00.001+02:00

"24.05.2009

Varg Vikernes has finally come out of prison on probation."

http://www.burzum.org/eng/news.shtml

Görög hírek

2009-04-06T09:17:00.003+02:00

Mi újság kedvenc görög bandáim háza táján?
Igazából nem sok, a beígért albumoknak hírük-poruk sincs (az új Varathron póló itt van, az album borítója meg ez lesz), viszont a Rotting Christ DVD-je kijött! Persze, mert a Season Of Mist "nagy" kiadó, nem baszakszik annyit (azért volt egy jó másfél éves késés), mint az underground labelek, de pont ezért nem is olyan trú már az RC. Egy kritikát azért kiszülök majd.

2009. ápr. 1., Pecsa: In Flames

2009-04-04T10:50:00.003+02:00

A két előzenekar után (...) színpadra lépett a svéd kvartett.
Kvarteeeett??? WTF???
No igen, Jesper nem jött (se az a faszi, aki mostanában beugrik helyette).
A koncert amúgy jó volt, leszámítva a szar hangzást, az egyik gitár hiányát, valamint az szar számlistát.
Vizsgáljuk is meg sorban ezeket:

1. nincs Jesper
Egy haverom kábé csak miatta jött el, olyan volt a koncert, mint egy Iron Maiden Harris nélkül. Hát igen, nem tudom, ezt hogy a faszba gondolták! Ráadásul Anders is totál ki volt égve.
2. szar hangzás
Hát az előbandákat nem nagyon figyeltem, de annyi azért még az előtérben iszogatva is lejött a Superbutt koncertjéből, hogy jobb volt a hangzásuk a főbandánál. Na ez megint a basszátok már meg-jelleg, nem igaz, hogy egy világszínvonalú (...) banda szarabb hangzással áll ki a helyi előzenekarnál! Bár igazság szerint engem ez nem zavart annyira, viszonylag elől álltam, ráadásul bal oldalt, ahol jobban is üvöltött a nép, de azért nagyjából mindent hallottam. Anders sokak szerint halkan énekelt, én hallottam.
3. szar számlista
Számomra ez volt a leginkább fájó pont, remélem, csak április bolondját járatták velünk a srácok, ha igen, akkor basszák meg, ha meg nem akkor is basszák meg! Nem értem, hogy egy Jester Race című örök klasszikust készítő csapat hogyan csinálhatta meg azt, hogy az első két albumról semmi se volt, a Whoracle-ről is csak a The Hive (na ez mondjuk kellemes meglepetés volt), a Colonyról a címadó, a Claymanről pedig Pinball Map, Only For The Weak. Hogy a Behind Space hol marad, az rejtély. A zágrábi koncerthez képest gyanítom, hogy ehelyett nyomták el az Egonomic-ot, ami nem rossz szám, de a másik jobb lett volna. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a Reroute-ról négy számot játszottak, amikor nem is azt turnéztatják, és ugyanakkor az első öt albumról van ÖSSZESEN ennyi szám eljátszva (mert a Lunar Strain, Jester Race ugye NULLA).
Ami meglepő volt még, hogy az új lemezről nem tolták a The Mirror's Truth-ot, de hát emiatt nem is vágtam fel az ereimet.
Itt a teljes lista, a sorrend nem 100%-os:

Pinball Map
Delight and Angers
Drifter
Colony
The Hive
Cloud Connected
Alias
Move Through Me
Only For The Weak
Touch of Red
Disconnected
Come Clarity
The Quiet Place
Egonomic
Trigger
Take This Life
My Sweet Shadow

A társaság meglepően vegyes volt, és nem is voltak olyan sokan, ami bizonyára a meccsnek tudható be.
Összességében azért nem volt olyan szar ez a koncert, bár valószínűleg ezt csak azért mondom, mert még sosem voltam ezelőtt IF-en. Az új "vinnyogós" számok se szóltak olyan rosszul élőben.
Amit el lehet baszni, az el volt baszva ezen az estén, de kövezzetek meg, én élveztem!

Nyktalgia: Peisithanatos (2008)

2009-03-26T11:39:00.006+01:00

No Colours Records
01. Nyktalgia
02. Nekrolog
03. Peisithanatos
04. Pavor Nocturnus

A Nyktalgia öt évvel ezelőtti debütje kellemes meglepetés volt a szarul koppintott burzumos riffekkel operáló kiadványok tengerében. Egyedi hangból ugyan nem sokat tartalmazott, de legalább jól használták fel a német srácok Vikerness örökségét.

Az új album az előző tematikáját követi, négy dal, és közülük a legelső a legjobb. Ez utóbbi jellemző az új kiadványra még határozottabban igaz, Grishnackh gróf büszke lenne "fiaira" a kezdő számot hallva. Vagy mégsem, de ez most mellékes, a lényeg az, hogy a banda nevét viselő szám kurva jó lett. Ráadásul egyedi dallamokat is tartalmaz, szóval félve írom le, de még az is lehet, hogy a Nyktalgia kialakította a saját stílusát.

A második számot hallva némileg csökken a jó kedvem. Nagy baj nincs vele, de egy ilyen erős kezdés után többet várna az ember (ha nem ismerné a black metal undergorundot). A címadó dal megint üt, az utolsóként elhangzó "Pavor Nocturnus" viszont már kevésbé.
A mérleg nyelve még így is erősen pozitív irányba billen, két kurva jó szám és két átlagosnál valamivel jobb, erre a teljesítményre a mai bandák nagy többsége büszke lehetne.

8.5/10

Új 1349 album!

2009-03-25T09:55:00.003+01:00

Legnagyobb örömömre szolgál bejelenteni, hogy Norvégia Black Metal Hordája május 25-én újy albummal jelentkezik, amely a Revelations Of The Black Flame címet viseli.
A dobokat újfent Frost kezeli, aki szerencsére itt nem szokott olyan szar lenni, mint amikor Satyrral zajonganak.
Csak azt nem értem, hogy a borító miért olyan, mintha lehányták volna (bár valószínűleg az alacsony felbontás tréfálja meg a szemem).
Szóval: Sátán, Vér, Halál, Feketeség.
Na azért hogy némi dícséret is elhangozzon, leírnám, hogy az 1349 JOBB, mint akiktől a riffeket lopják (Gorgoroth), bár Gaahlék (vagy faszom tudja kihez kerültek a jogok) utóbbi lemezein tapasztalt színvonalat nem túl nehéz felülmúlni.
Na itt van még egy trú link.

Róla szólnak a hírek, vele van tele a sajtó

2009-03-11T10:13:00.002+01:00

Bizony, Vikerness szabadul!
Igaz, ezt eddig is tudtuk. Meg azt is, hogy az új album(?) a Filosofem és a Hvis Lyset Tar Oss hagyományait viszi majd tovább. Na de mikor, öregem?
Hogy valami igazán jó, újdonságnak számító információval is szolgáljon ez a poszt, örömmel jelentem be, hogy március 25-én jön az új In Flames-klip, ami a fantasztikus Delight & Angers c. számra készül Patric Ullaeus rendezésében, aki már több videót is szült a csapatnak.

Satyricon: The Age of Nero (2008)

2009-02-07T09:19:00.008+01:00

Roadrunner Records
01. Commando
02. The Wolfpack
03. Black Crow on a Tombstone
04. Die by My Hand
05. My Skin Is Cold
06. The Sign of the Trident
07. Last Man Standing
08. Den Siste

Satyrék black 'n roll babakocsija tovább száguld lefelé a lejtőn. Ami a Rebel Extravaganzán még a megszokott klisék köréből történő kitörésnek minősült, az mostanra kínos kölyök-black metallá silányult, s mint ilyen, nyugodt szívvel odailleszthető ezen csapatok "nagyágyúi" mellé.

A mostani múltgyalázás a "Commando" című tétellel veszi kezdetét, és már itt bebizonyosodik, hogy az alkotók kreativitása bőven a béka segge (tehát a Now, Diabolical album) alatt van. A következő szám a "The Wolfpack", ami a "K.I.N.G." örökségét ápolja abból a szempontból, hogy ez az új album "szimpla pofázós" refrénű darabja. A "Black Crow on a Tombstone" a klippes szám (na, az is megérne egy misét), az elején lévő gyors ütem szódával elmegy, de utána mi lesz belőle? Mondjuk mindezzel együtt még ez az egyik leghallgathatóbb szám az új lemezen, no meg a következő "Die by My Hand". Ez utóbbi tétel az album egészéhez mérve meglepően jól sikerült, amíg a közepétől kezdve át nem vált egy unalmas, álmosító középtempós förmedvénybe, ami az újabb kori Satyricon egyik védjegye. A "My Skin Is Cold" már fent volt az előzetes EP-n, amiről annyit elég tudni, hogy összvissz egy jó gitártémát tartalmazott, azt se ebben a számban.

A továbbiakban gyakorlatilag meghal a lemez. Az utolsóként elhangzó "Den Siste" norvég nyelvű szövege talán még megpróbálhatja elhitetni a régi rajongókkal, hogy a Satyricon azt képviseli, mint annak idején (legutóbb a Nemesis Divinán volt anyanyelvű szám), de már senki sem hiszi el.

Az album kevés pozitívuma közé tartozik a borító, továbbá a Now, Diabolicalnál mindenképpen nyersebb hangzás. Az sem elhanyagolható erény, hogy az új klipp viccesebbre sikerült, mint az előző.

Amúgy minden rosszabb, mint legutóbb. Akkor legalább olyan pózer, szar zenét csináltak, ami a maga módján ideig-óráig élvezhető volt, most még ez sem sikerült.

4/10

Darkthrone: Dark Thrones And Black Flags (2008)

2009-01-11T10:18:00.006+01:00

Peaceville
01. The Winds They Called the Dungeon Shaker
02. Death of all Oaths (Oath Minus)
03. Hiking Metal Punks
04. Blacksmith of the North (Keep That Ancient Fire)
05. Norway in September
06. Grizzly Trade
07. Hanging Out in Haiger
08. Dark Thrones and Black Flags
09. Launchpad to Nothingness
10. Witch Ghetto

Fenrizék metálon belüli stílushatárokat eltüntető agymenése tovább folytatódik, ezúttal még őrültebb köntösben.
Még a F.O.A.D.-on tapasztaltaknál is önparódia-gyanúsabb a dolog a számok címére és szövegére pillantva. Ezúttal Nocturno végképp száműzve lett a mikrofon mögül, mivel hőn szeretett Fenrizünk üvölti végig az album dalait. Már amikor üvölt. Pár nótában tiszta éneket is hallani, ami meglepően eltalált lett, de csak azok számára új, akik nem hallottak még egy Isengard lemezt sem. Egyébként minden olyan, mint tavaly, a zenéből a metál letűnt korszakainak komplett primitívsége acsarog a hallgatóra, meglepően élvezhető végeredménnyel (bár az instrumentális címadót black metalossága ellenére is ki le lehetett volna hagyni).
Csak jövőre nehogy önparódiába forduljon ez az egész produkció, mert már most is nagyon a limeszen egyensúlyoz.

8/10

Villámhírek

2008-08-06T08:34:00.003+02:00

Október 20-án jön az új Darkthrone album (Dark Thrones & Black Flags).

A Varathron Stygian Forces Of Scornja elkészült, hamarosan meg is jelenik.

Kurva nagy csalódás lett a Nachtmystium új albuma, legalábbis az előzetes elvárásokat eléggé alulmúlta.

Az idén megjelenő Agatus album címe: Of Magic and Fire...

Október 28-án Godspeed On The Devil’s Thunder címmel jelenik meg az új Cradle Of Filth album, decemberben pedig el is látogat kicsiny hazánkba ez a black metal "legenda" (erre még majd visszatérünk).

Hetfieldék is kibasznak egy új albumot szeptember 12-én, a címe Death Magnetic, és lesz rajta egy The Unforgiven III.

Szeptember 8-án visszatér a magyar heavy metal vezető (...) bandája is a Küldetés névre keresztelt albummal. A nevüket le se merem írni.
Mielőtt azonban bárki a jobb felső sarokban lévő X-hez, vagy netán magához nyúlna ez utóbbi hír hallatán, én búcsúzom mára.

Happy Days: Melancholic Memories (2008)

2008-07-07T09:42:00.009+02:00

01. Drowning in Razorblades
02. The Beginning
03. Neglect...
04. Slowly and Painfully
05. Sneni (Trist Cover)

És íme, a boldog napok visszatértek! A Happy Days nagylemezével már riogattam a nagyérdeműt, és mostanra el is érkezett az ideje, hogy behatóbban foglalkozzak az anyaggal.

Totális kétségbeesés.
Ezzel a két szóval lehetne jellemezni a két zenész közel egy órás manifesztumát. A demó(k)ról ismerős stílusban íródtak a dalok, azaz csak néhány, unalomig ismételt témából áll össze az album, azonban az eddigi kiadványokkal ellentétben itt már megcsillogtattak valamit a floridai/norvég srácok. A zene elképesztő egyszerűsége ellenére van benne valami, ami még ezeken a forró nyári napokon is élvezetessé teszi a jeges, depresszív érzéseket továbbító kiadványt. Ez pedig nem más, mint a zene őszintesége. A tagok biztosan pszichiátriai kezelésre szorulnának (vagy talán azalatt is állnak), de a lemez melankólikus, elvágyódó, öngyilkos hajlamokat ébresztő atmoszférája érzésekkel tölti fel a rideg, nyers gitártémákat, melynek hatására a hallgató a gagyi szintis intrót, az ötlettelen akusztikus részeket JÓ zenének érzékeli. Ez album nem tesz kísérletet a közönség átbaszására, nem akarják a srácok ócska zenei megoldásokkal elhitetni a hallgatóval, hogy ez az utóbbi évek legegyedibb, legtrúbb, legsátánistább kiadványa. Egyszerűen csak gitárral a kézben akarnak megszabadulni azoktól a gyötrő emlékektől, belső fájdalmaktól, amelyek mindenkiben megvannak. A szövegek is ennek megfelelően öngyilkosságról, elhagyatottságról szólnak, de bármennyire klisékkel operál is a banda, egyszerűen ez illik a zenéhez. Az ének néha burzumos sikoltozás, máskor sima beszéd, netán suttogás, az aktuális érzelmi állapotnak megfelelően. Az album legjobb dala a maga öt percével rövidnek mondható "The Beginning", ennek az elején egy idézetet hallhatunk a Harcosok Klubjából. A lemez végén a "Sneni" c. szám található, amelynek eredetiét a cseh Trist rögzítette anno.

Az igénytelen, recsegő hangzás meglepően jól áll a kiadványnak, nincs is ennél jobbra szüksége a bandának a továbbiakban, ha megmaradnak a középtempós, akusztikus elszállásokkal kísért számoknál.

Búvalbaszottaknak, depressziósoknak akár receptre is!

7.5/10

Défaillance: Contemplation Misanthropique de l´Humanité... (2008)

2008-05-02T14:55:00.003+02:00

Ewiges Eis Records
01. Contemplation
02. Misanthropique
03. De l'humanité...

A francia Défaillance nevét valószínűleg nem sokan hallották eddig, én is csupán a véletlennek köszönhetően ismerkedtem meg az idei nagylemezükkel, ami viszont a banda névtelenségének ellenére meglepően színvonalas zenét rejt.

A 2004-ben alakult formáció két tagja, SElfm és Black-Wood-Majesty (igen, helyesen írtam) játszik néhány másik projectben is, amelyeknek neve számomra ismeretlenül cseng, de Metal Archives-t böngészve a szokásos képletet tudom felállítani: ugyanaz a 3 ember játszik 15 bandában. Ez az underground gyönyörűsége(?).

A kiadvány három számból áll, de túl is lépi a fél órát, amiből a stílust már mindenki ki tudja következtetni. A srácok erősen a Burzum Baráti Körbe tartoznak, leginkább a Filosofem hatását érezni az anyagon. A szinti szinte szóról szóra úgy szól. Vonszolós riffek, ugyanaz a dallam 5 percen át, fölösleges ragozni, a legjobb tán' a második tétel. Amíg Vikerness kiszabadul, jó kis hallgatnivaló, de nem lesz belőle kultusz, ahhoz több eredetiség kellene. Talán majd a következő albumnál?

8/10

Necromantia: The Sound of Lucifer Storming Heaven (2007)

2008-04-23T08:50:00.001+02:00

Dockyard 1
01. The Sound Of Lucifer Storming Heaven
02. Order Of The Black Sphinx
03. For The Elder Magi: I - Eibon The Necromancer
04. Architecture Of Exquisite Madness
05. Knights Of The Black And White Eagle
06. The Invisible Empire
07. Hellseher
08. Les Litanies De Satan - Act II: From Hell

A Magus Wampyr Daoloth által vezetett csapat visszatérő kiadványa mellett jórészt elsiklott a hazai "szaksajtó", én azonban nem mehetek el mellette szó nélkül. A Necromantia név azt hiszem nem szorul különösebb bemutatásra, nevük egybefonódott a görög black metallal, egyéni látásmódot képviselő lemezeikkel méltán vívták ki a kultikus státuszt. A 2000-es keltezésű IV: Malice album óta csend honolt a banda háza táján, amelyet csupán a két évvel ezelőtti újramasterizált kiadványok törtek meg. Ennek túl sok értelme nem volt, de legalább újranyomták a klasszikus lemezeket... bár a megújult borítók még ocsmányabbak lettek, mint a régiek, pedig a borítókészítés sosem volt Magusék erőssége (ezt az új album frontja is bízvást alátámasztja).
Most viszont itt a meglepően hosszú című 2007-es visszatérő lemez, amely rögtön a címadó dallal veszi kezdetét. Már itt hallatszik, hogy a stílus szerencsére maradt a régi, csupán a szintetizátor kapott valamivel nagyobb szerepet. Az intróként szolgáló dalban hallhatunk egy komolyzenei átdolgozást is, mára ez a Necromantia védjegyévé vált.
A számokról egyenként fölösleges írni, talán a "For The Elder Magi: I - Eibon The Necromancer"-t emelném ki, ami a maga hét percével az album leghosszabb dala, de az egyik legjobb is (még a különösen stílusidegenül ható szintidallamok ellenére is... vagy pont azért?). Kellemes meglepetésként hat a "Knights Of The Black And White Eagle" közepén elhelyezett basszuspengetés, ami a rég elfeledett(?) "Last Song For Valdezie"-t juttatja az eszembe. A szám refrénje pedig a későbbi Necromantia lemezek ösvényén halad. Érdekes még a "Les Litanies De Satan - Act II: From Hell" c. szám, ami az album utolsó dalaként hangzik el, és a címe a kultikus debütalbum egyik dalára utal vissza.
Nincs baj a Necromantia új kiadványával, a szinti indokolatlanul gyakori használatát (amitől a lemez hangulata kissé pátosszal telített lesz) hamar megszokja a hallgató, a probléma "csupán" annyi, hogy egyszerűen többet várna az ember hét évnyi hallgatás után. Nem rosszak a számok, de nem is ütnek eléggé. Az epedve várt jeges szélvihar helyett csupán valamiféle langyos nyári szellőt érez az emberfia a The Sound of Lucifer Storming Heaven hallgatása közben.

7.5/10

Back from the dead

2008-04-14T12:34:00.002+02:00

Mostanság visszahanyatlott a bejegyzések száma, de korai még örülni, nem haltam meg. Csak elkárhoztam. Kiváló nyitás ehhez az alábbi Ave Satan!-kritika.
Semmi sem történt a "pihenő" alatt, Subterra továbbra sincs, a blogom látogatóinak száma továbbra is a béka segge alatt, de nem lesz "Hungarian Metal Link"-akármi az oldalon. Nem kell félni, megmaradok a google-be az általam "recenzált" bandák nevét beírók számára.
A magyar színtér él és lélegzik, de a kiadványokról már ezren írtak, továbbá engem nem is hatnak meg túlzottan (mondjuk az új Frost kimaradt, pedig az egész jó lett), de legalább lesz egy magyar Burzum-tribute album! Viszont az öt legjobb magyar kiadvány továbbra is az Anno Domini, a The Pagan Winter, a ...From The Dark Nature, a Csendhajnal, továbbá a The Shadowsoul. Legalábbis szerintem.
Hogy valami haszna is legyen ennek a bejegyzésnek, valamint hogy kielégüljön a görög bm-re felálló farkam, itt az Agatus Myspace-oldala, amin van pár új nóta a hamarost megjelenő albumról. Lesznek új Varathron-cuccok is idén:
"Varathron / Desolation" (7" split EP, containing an unreleased track: "To Thou Who Contemn The Light")
"Stygian Forces Of Scorn" (full-length)

666: Ave Satan! (2007)

2008-04-14T12:04:00.011+02:00

Possession Productions
01. Die All
02. Revenge of the Dead Souls
03. The Day before Final Death
04. When I Spit on Cross
05. A Night in the Forest
06. My Eternal Wrath
07. The Horns of Inferno
08. My Journey

Gondolom kevesek előtt világos, hogy ez az igen ötletes nevű banda igen ötletes című albuma a magyar szcénát képviselő kiadvány, amely egy orosz kiadó égisze alatt látott napvilágot.

Sokat nem olvashattatok róla idehaza, amelynek valószínűleg az az oka, hogy Shadow-féle cuccról van szó, az énekesen kívül (Mortarus) mindegyik tag ismerős lehet máshonnan (közös pont a Diecold).

Pedig az anyag nem rossz. Az elképesztően primitív, lerágott csont körítés ezúttal nem az ötlettelenséget próbálja elfedni, még ha túl nagy egyéniséget nem is lehet felfedezni a kiadványban. Tulajdonképpen egyfajta tiszteletadásként is felfogható a kultikus norvég bandák irányába, a kulcsszó Darkthrone, Mayhem, satöbbi.

A számok angol nyelven íródtak, kivéve a When I Spit on Cross, valamint a Horns Of Inferno, ami magyar nyelvű, igen true szöveggel van ellátva. Ahogy a többi szám is. Erdő, sátán, gyűlölet, szóval csak a szokásos. Van benne egy egészséges Diecold-feeling is, azonban a rákenroll elemek kevésbé nyilvánvalóak, nem is ér a Rest In Hell nyomába. Valahol a Tuman és a Diecold határmezsgyéjén mozog az anyag, szóval teljességgel a Shadow és a crew által képviselt irányt jeleníti meg.

Élvezet hallgatni, de csodát senki ne várjon tőle. Közel sem annyira mély, csontig hatoló, mint mondjuk a Tuman A készítők azonban nem is akartak csodát alkotni. Úgy hiszem, a Burzum klasszikus sorai tökéletesen leírják a lemezt, és annak hatását a hallgatóra:
"A Goal is Reached: Chaos, Hate"

7/10

A jóléti állam "csodája"

2008-02-12T09:06:00.000+01:00

"Ha a férjnek és feleségnek több gyermeke van, mint ahányat táplálni tudnak, akkor az állam, ami a népesség többi részét jelenti, egyszerűen közbelép, és a létszám feletti gyermekeket életben és egészségben tartja. Tulajdonképpen semmi sem akadályozhatja meg, hogy egy anyagi forrásokkal egyáltalán nem rendelkező párnak pontosan annyi gyermeke legyen, amennyit a nő ki tud hordani. Ám a jóléti állam nagyon természetellenes dolog. A természetben azoknak a szülőknek, akiknek több gyermekük van, mint ahányról gondoskodni tudnak, nincs sok unokájuk, és génjeik nem jutnak át a jövő nemzedékekbe. Nincs szükség a születési arány önzetlen mérséklésére, mert a természetben nincs jóléti állam. Minden túlzott engedékenységgel járó gén azonnal megbűnhődik: az ilyen gént magukban hordozó gyermekek éhen halnak. Mivel mi, emberek nem akarunk visszatérni a régi önző módszerekhez, s hagyni, hogy a túlságosan nagy családok gyermekei éhen haljanak, eltöröltük a családot mint gazdasági önfenntartó egységet, s az állammal helyettesítettük. Azonban nem szabad visszaélnünk a gyermekekről való garantált gondoskodással.

A fogamzásgátlást néha azzal támadják, hogy „természetellenes”. Így igaz, nagyon természetellenes. A baj az, hogy ugyanez igaz a jóléti államra is. Azt hiszem, legtöbben úgy véljük, hogy a jóléti állam nagyonis kívánatos. Ám nem lehet természetellenes jóléti államunk, hacsak nincs természetellenes születésszabályozásunk is, mert máskülönben a végeredmény a természetben fellelhetőnél is nagyobb nyomorúság. A jóléti állam talán a legnagyobb önzetlen rendszer, amit az állatvilág valaha is ismert. De minden önzetlen rendszer lényegéből fakadóan labilis, mivel ki van téve az önző egyének visszaélésének, akik készek kihasználni. Azok az emberek, akiknek több gyermekük van, mint ahányat felnevelni képesek, valószínűleg a legtöbb esetben túlságosan tudatlanok ahhoz, hogy tudatos visszaéléssel vádolhatnánk őket. Azok a nagy hatalmú intézmények és vezetők, akik szándékosan bátorítják őket, szerintem kevésbé állnak gyanún felül."

Richard Dawkins: Az önző gén

Rotting Christ számok & DVD setlist

2008-02-08T11:43:00.000+01:00

Üzletpolitika szempontjából megérthető, de attól még igen ocsmány húzás szokott lenni a kiadók részéről, amikor az egyes bandák anyagaihoz más régiókban való kiadásakor bónuszdalokat fűznek. Aztán meg csodálkoznak, hogy mindenki csak letölt. Félreértés ne essék, ha újrakiadásról van szó, nincs semmi baj az ilyesmivel, de már rohadtul elegem van, amikor azt látom, hogy "japanesse bonus track".
A Rotting Christ 2002-es Genesis című (igen jól sikerült) albumának van egy bónuszdala, ami a dél-amerikai LP verzión található meg. A címe Astral Embodiment, és itt tudjátok meghallgatni (be van alá vágva néhány koncerteken készült felvétel). Meglepően jó szám, nem értem, miért kellett annak idején lehagyni. Ugyanez áll a Phobia c. számra, ami a Khronos LP bónusznótája (itt a YouTube link hozzá).

Ha már a RC-nál tartunk, verjétek még a nyálatokat a hamarosan (?) megjelenő DVD anyagát képező koncert számlistájára:
01. Intro (ΛΟΓΟΣ - ΑΙΜΑ - ΝΟΗΜΑ)
02. ΧΑΟΣ ΓΕΝΕΤΩ (The Sign Of Prime Creation) (Theogonia)
03. Keravnos Kivernitos (Theogonia)
04. Athanatoi Este (Sanctus Diavolos)
05. Enuma Elish (Theogonia)
06. King Of A Stellar War (Triarchy Of The Lost Lovers)
07. The Fifth Illusion (Non Serviam)
08. Archon (Triarchy Of The Lost Lovers)
09. The First Field Of The Battle (Triarchy Of The Lost Lovers)
10. Shadows Follow (Triarchy Of The Lost Lovers)
11. The Sign Of Evil Existence (Thy Mighty Contract)
12. Coronation Of The Serpent (Thy Mighty Contract)
13. The Old Coffin Spirit (Passage To Arcturo)
14. The Mystical Meeting (Apokathilosis EP)
15. Thou Art Blind (Khronos)
16. Morality Of A Dark Age (Non Serviam)
17. You My Cross (Sanctus Diavolos)
18. Saturn Unlock Avey's Son (Non Serviam)
19. Exiled Archangels (Thy Mighty Contract)
20. Sorrowfull Farewell (A Dead Poem)
21. Among Two Storms (A Dead Poem)
22. After Dark I Feel (Sleep Of The Angels)
23. In Domine Sathana (Genesis)
24. Nemecic (Theogonia)
25. Under The Name Of Legion (Genesis)
26. Societas Satanas (THOU ART LORD cover)
27. Non Serviam (Non Serviam)

2008-01-19T17:50:00.001+01:00

Viszlát áprilisban....

2008-01-14T10:44:00.000+01:00

A napokban megújult a Finnugor oldala, az egyes infók alapján már-már halottnak hitt banda feléledt! A név mondjuk már nem aktuális, mivel az eredetileg trióként működő csapatot ezentúl kizárólag Gabriel Wolf alkotja. Az új album februárban érkezik, igen "rémisztő" koncepcióval, aminek a honlapon mindenki utánajárhat. Félek, vége lesz a fantasy olvasmányok aláfestéseként kiválóan funkcionáló zenének!
Februárban meglátjuk.